Czettler Jenő: Agrárpolitika. 2. kötet, agrárgazdaságtan (Budapest, 1947)
I. Fejezet. Termelési politika
85 fejlesztették. A legújabb állami akció az árvíz elleni védekezést és a vízlecsapolás kultúrmunkáját, az Öntözésügyi Hivatal segítségével, vízgazdálkodássá fejlesztette, amely eltekintve a hortobágyi többezer holdas tógazdaságtól, a Tisza és a Körös vidékét duzzasztógátak, szivattyútelepek és részben a hegyvidéki tárolómedencék segítségével öntözhető és így kertileg művelhető területté alakította át. Sajnos, az ország határainak bizonytalansága az öntözőművek használatát problematikussá teszi, mert ha ez nemzetközileg biztosítva nincs, a nagy költséggel létesített víztárolómedencék és technikai berendezkedések üzembentartása és a vízszolgáltatás elmarad, sőt az eliszaposodott csatornák árvízkatasztrófákat idézhetnek elő. Régi megoldatlan terv a Duna—Tisza csatorna megépítése, amely nemcsak a közlekedést szolgálná, hanem a termőtalaj megjavítását, kiterjesztését és újabb, életképes, kertészkedő kisgazdaságok létesítését is, amint ezt a múlt század utolsó évtizedében Vadnay Andor («Tiszamellékéről») hirdette. Dacára annak, hogy egy évszázad alatt Magyarországon óriási tőke és munka felhasználásával keresztülvitt vízszabályozás 9—10 millió katasztrális holddal növelte a termőterületet, az újabb öntözőtervekkel és a Duna— Tisza csatornával szemben a szakértők tartózkodó magatartást tanúsítanak. Utalnak elsősorban arra, hogy minden konifikáció a legszorosabb összefüggésben van az ország közgazdasági fejlődésével, a mezőgazdasági termények piacával és áraival, utak, vasutak stb. létesítésével. Rohringer Sándor szerint ennél a kérdésnél a hangsúly nem annyira a műszaki megoldáson, mint a belterjes gazdálkodáson van, mert intenzív termelőmunka nélkül az öntözés nem fizeti ki magát. Kreybig Lajos szerint is az öntözés kétélű fegyver, megfelelő művelés nélkül nem biztosítja a többtermelést. Viszont kétségtelen, hogy a csatornázással kapcsolatos talajjavító akciók a termőföldet növelik és a mezőgazdaság nyers hozadékát megsokszorozzák, amiből az egész közgazdasági életnek jelentős haszna lenne. A vízszabályozás terén Európában a legnagyobb arányú közmunkát Hollandia kezdeményezte, amely 400.000 új kisgazdaságot létesített a vízimunkálatok elvégzésével. Ezek között legnagyobb jelentőségű a Zuider-tó kiszárítása. Ezt a tulajdonképpen beltengert a nyílt tenger bejáratánál hatalmas kétzsilipes gáttal elzárták s az így keletkezett tó területén, mesterségesen, három nagy szigetet (poldert) képeztek új termőterülettel, ezek között azonban csatornák, illetve zsilipek segítségével úgy a hajózás, mint a halászat zavartalanul tovább folyik. Másik ilyen nagy akció volt az olasz monifikáció, amely részben már a középkorban kezdődött és ennek a századnak 20-as, 30-as éveiben kb. 2.000.000 ha-ral szaporította Olaszország termőterületét. A Pontini-mocsarak helyén új városok, értékesítési központok és tanyabirtokok keletkeztek, jól kiépített utakkal, hajózható és öntözésre berendezett csatornákkal. A Pó-síkságon és Lombardiában a kisebb méretű meliorációkat maguk a tulajdonosok végezték, részben állami támogatással, de a magánhiteleknek, főleg az egyház alapítványi tőkéinek igénybevételével és a földmunkások és törpebirtokosok munkavállaló szövetkezeteinek segítségével. Ezek között említésre méltók a frontharcosok munkavállaló és földbérlő szövetkezetei, amelyek a lecsapoló munkát a szokásos munkabér mellett végezték, a vállalkozói nyereségben való részesedést a tulajdonszerzésre eszközölt foglalónak számolták el és a számukra létesített tanyabirtokot a vételár teljes lefizetéséig bérletben tartották. Ugyanezen rendszer szerint történt az apuliai mocsaras terület telkesítése, továbbá az Appennini hegység 450 km hosszú és 5 km széles sávban terjedő kopár területeinek terrace-os műveléssel, olajfa, szőlő és szántásvetéssel való hasznosítása is, kb.