Czettler Jenő: Agrárpolitika. 2. kötet, agrárgazdaságtan (Budapest, 1947)
III. Fejezet. A tőke és a hitel a mezőgazdaságban
147 takarítások összegyűjtésére szorította. A személyi arravalóság elbírálása a vállalt kötelezettségek betartása tekintetében eleinte az ingatlanhitellel foglalkozó s az egyetemleges felelősségre alapított földhitelintézetek kölcsöneinél is szerepet játszott, amint ezt a porosz Landschaftok gyakorlata és hazánkban a gróf Dessewffy Emil által már a múlt század negyvenes éveiben javasolt, de csak 1863-ban létrejött Magyar Földhitelintézetnek és az 1879-ben alakult Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének záloglevélkibocsátásai igazolták. Amint azonban a gazdák szolidaritására épült altruista intézetek mellett más, haszonra törekvő, pénzintézetek is bekapcsolódtak a mezőgazdasági hitel szolgálatába és külföldi összeköttetéseiket záloglevelek elhelyezésére használták, az adós személyi hitelképessége háttérbe szorult a fedezetül lekötött ingatlan reális biztosítékával szemben. Lassanként az állami befolyás alatt álló Osztrák-Magyar Bank, majd ennek jogutóda, a Magyar Nemzeti Bank mezőgazdasági hitelpolitikája épúgy, mint az agrárintézetek összevonásából keletkezett Országos Földhitelintézet is áttért a reális biztosíték kizárólagos értékelésére s a személyi garanciától eltekintett. (L. Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története és Mennyey Géza : A földhitel I. r.) A mezőgazdasági hitelnek a személyi arravalóságtól és hitelképességtől elvált, fundált jellege a tőkeerősebb országokban, a mezőgazdaság különleges érdekei szerint, új intézettípusokat teremtett meg, így keletkeztek telepítéssel és más birtokpolitikai akciókkal foglalkozó , a konifikációkat lebonyolító (szőlőfelújítási, erdősítő, vízgazdálkodási stb.), majd az örökösök kielégítését szolgáló hitelintézetek. A mezőgazdasági terményértékesítés célját is többféle intézet szolgálta, amely egyrészt a raktárhálózat, szállítási eszközök, a lombardhitel, sőt a mezőgazdasági ipar fejlesztésével foglalkozott. De sem ezek, sem az ingatlankölcsönök, dacára növekvő állaguknak, az intenzitásában fejlődő mezőgazdaság hiteligényeit kielégíteni nem tudták. Szükségessé vált tehát a személyi hitelképességben rejlő tőkeerő megmozdítása is, amelyet főleg a záloglevélnél sokkal mobilabb hitelpapír, a váltó segítségével úgy magánosok, mint a hitelintézetek kisebb-nagyobb mértékben üzletkörükbe vontak. Ez a mezőgazdaság érdekeinek megfelelő új szervezetet, a hitelszövetkezeti hálózatot teremtette meg, amelynek kezdeményezője Németországban Raiffeisen Vilmos, nálunk gróf Károlyi Sándor volt. A kölcsönös felelősség, a decentralizált szervezet helyi és személyi ismeretsége, nemcsak a kölcsön elbírálásánál, felhasználásának ellenőrzésénél és a törlesztés egész folyamata alatt támogatta a szövetkezetét, de az apró megtakarítások összegyűjtésében is segítségére volt s ez a központ hitelpolitikáját túlnyomórészben önállóvá tette. Sajnos, a világháború és az infláció ezt az önállóságot majdnem teljesen megszüntette a legtöbb európai államban. Nálunk úgy az Országos Központi Hitelszövetkezet, mint annak 2400 községre kiterjedő tagszövetkezeti hálózata tőkegyűjtés helyett a Nemzeti Bank váltóleszámítolására, mint legbőségesebb hitelforrásra lett utalva, a nem túlságos nagy volumenű külföldi kölcsönök közvetítésén és némi állami segítségen kívül. A földmívesek takarékossági kapacitásának, a mezőgazdasági hitel tulajdonképeni tőkeforrásának megmérése ma csak közvetve lehetséges, a különböző birtokkategóriák eladósodási statisztikája alapján, amelyet lentebb ismertetünk. Ebből kitűnik, hogy a törpebirtok majdnem teljes értékéig eladósodva, a megtakarításra képtelen. Valószínű, hogy ma az 5—10 holdas kategóriában a családi birtok alsó határáig, tehát 7—8 holdig ugyanez a helyzet és csak ezen 10*