Dénes Gizella: Veronka és a város (Budapest, 1940)
Az óra egykedvűen ingatta fekete láncait. Tompán, unottan, kicsit álmosan verte el a déli tizenkettőt, amikor Barta doktor úr megmosta kezét a sárgára súrolt fateknöben. — Egyelőre nincs komolyabb baja Kistóthné. Csak feküdjék nyugodtan. És persze egyék jó sokat mindenből. Ha jön a tavasz, üljön a napra és jó levegőre. Kár, hogy ezeket az ablakokat nem nyitják ki jobban, legalább egy órára mindennap . . . Már annyiszor mondom, de hiába beszélek maguknak ... itt élnek künn az Isten tiszta, szabad levegőjében, sehol se por, se korom és egymásután köhögnek itt nekem. Hiába beszéltem magának is a jó levegőről annyit, úgy-e?! —----Az ágyban sovány, sápadtarcú parasztasszony feküdt. Nagy, fekete szemei szomorúan és egy kissé bizalmatlanul ragyogtak az orvos felé. — Hiszen egész nyáron a mezőn dolgozik az ember, annyi levegőt szív ott magába, olyan sokat és olyan jót! Az orvos hangosan felnevetett. De azért egy kissé haragosan húzta össze a szemeit. — A nyáron Kistóthné? Hát azt hiszik maguk, a levegő is olyan, mint a krumpli: verembe kell ásni és megmarad? Tiszta, friss levegőre télen is szükség van, de leginkább az ilyen csatakos, nedves időben s az ilyen szűk, kis lakásban, mint a maguké ... Az asszony bizalmatlanul és fájdalmasan sóhajtott. — Hát milyen legyen a szegény emberé? Akin eV csak hálom hold földje van, mint az én szegény uramnak, annak nem lehet ám kastélyt építeni, magos kőházat meg emelete-1* 3