Diós István - Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon 14. Titel-Veszk - Magyar Katolikus Lexikon 14. (Budapest, 2009)
U
új magyar irodalom-473-új magyar irodalom dor (1937-) műveit. Romániából Asztalos István, Nagy István, Szemlér Ferenc, —»Kiss Jenő, Horváth Imre (1906-93), Méliusz József, Horváth István (1909-77), Balogh Edgár, Jordáky Lajos (1913-74); a középnemzedékből Sütő András (1927-2006), Szabó Gyula (1930-2004), — Веке György, Deák Tamás (1928-86), Székely János (1929-92), Kányádi Sándor (1929-); a fiatalabbak közül Szilágyi Domokos (1938-76), Lászlóffy Aladár (1937-), Király László (1943-), Bálint Tibor (1932-2002), Szilágyi István (1938-), — Kocsis István; Jugoszláviából Sinkó Ervin, Gál László (1902-75), Herceg János, Major Nándor (1931-), Ács Károly (1928-), Fehér Ferenc, Bori Imre (1929-2004); a fiatalabbak közül Gion Nándor (1941-2002), Deák Ferenc (1938-), Domonkos István (1940—), Tolnai Ottó (1940-), Brasnyó István (1943-). Ezzel párhuzamosan megvalósult a hazai irod. és a ny-i országokban élő írók párbeszéde. Szervezésében a bpi „Anyanyelvi Konferenciák” és a párizsi Magyar Műhely c. folyóir. (szerkesztői Bujdosó Alpár [1935-], Nagy Pál [1934-], Papp Tibor [1936-]) vállaltak szerepet. A ny. magyar emigráció írói: Cs. Szabó László, Márai Sándor, Zilahy Lajos (1891-1974), Kovács Imre, Szabó Zoltán, Ignotus Pál, Határ Győző (1914-2006), Tűz Tamás (—*■Makkó Lajos); fiatalabbak: Bakucz József (1929-90), Gömöri György (1934-), —Horváth Elemér, Kemenes Géfin László (1937-), --Major-Zala Lajos, Siklós István (1936-91), Sulyok Vince (1932-), Vitéz György (1933-), Thinsz Géza (1934-90) költő, Czigány Lóránt (1935-), Karátson Endre (1933-), Sárközi Mátyás (1937-) próza- ill. tanulmányíró. - A hazai irod. élet kibontakozása és szervezeti egységesülése a műv. irányzatok, a stílusáramlatok és alkotói módszerek változatosságával járt együtt. A költ-ben: erős hangsúlyt kapott a szocializmus eszméinek, távlatainak átélése; nyomatékosodott a közéleti elkötelezettség; megnőtt az érdeklődés a fii. kérdései iránt; erősödött a történelembölcseleti igény, amely a hajdani és a közelmúltban lezajlott történelmi drámák erkölcsi katarzisát kereste; nőtt a 20 sz-i líra modem irányzatainak, benne az avantgárdnak és a neoavantgardnak a kedveltsége. A prózában egyre fontosabb lett a megismert valóság dokumentarista és szociografikus ábrázolása, a tört. összeütközések fii. és morális értelmezése, az elvont példázatok, a metaforikus ábrázolások. A drámában, színházművészetben: élre törtek a modem dramaturgiai technikák: az epikus színház, a drámai parabola, a groteszk, az abszurd dráma. Új esszéíró nemzedék felnövekedésével ablak nyílt Eu-ra, sőt az egész világ irodalmára. - Az 1969 u. az ~ a számvetést és az összefoglalást végezte el. Az 1968: induló gazdaságirányítási reform következtében újra kellett gondolni az ember és a társad, viszonyát, új elméleti és módszertani megoldások keresésével. A fejlődésnek indult közgazdaságtan, történettudomány és szociológia vonzotta a fiatal írókat is. Új elméleti áramlatok, fii., szoc., lélektani irányok, módszerek honosodtak meg: —*egzisztencializmus, —“fenomenológia, logikai -*pozitivizmus, antropológiai, empirikus —»szociológia, neofreudizmus, behaviorizmus, magatartás-kutatás. Az irodalomelméletben megerősödött az információelmélet, a —»strukturalizmus., a —szemiotika, az irodalomkritikában a matem. módszerek és az újabb nyelvészeti irányzatok. Terjedtek a Ny-i értelmiségiek, írók, költők, így Kierkegaard, Heidegger, Sartre, Wittgenstein, Hartmann, Toynbee, Dürkheim, Weber, Lévi- Strauss, Barthes, Jakobson, Gurvitch, Adorno, Marcuse, továbbá a marxisták és „marxizálók”, mint Garandy, Goldmann, Althusser, Emst Fischer munkái. Mindez átalakította a humán értelmiség műveltségének hagyományos szerkezetét: korábban a humán műveltség középpontjában az irod. helyezkedett el, ez fejezte ki a m. társad, közösségi, azaz nemzeti és szociális tudatát, helyettesítette a társad-tud-okat, a szoc. kutatást, a nemzet önismerete volt. A 70-es évek társad-tud. fejlődése részben elvett ezekből a feladatokból, részben átalakította őket: míg régebben az irod. lényegi jellemzője az volt, hogy a valóságtól jutott az elvonatkoztatáshoz, a tapasztalatból épített elméletet, 1970 u. inkább az elmélet és tapasztalat kölcsönhatását igyekezett megvalósítani. Ebből kérdező, kísérletező irod. született, a költészet modem nyelvfilozófiák vonzásába került, az elbeszélő irod. a modem társadalomtudomány elméleteivel vértezte föl magát. Több író leszámolva a közérthetőséggel, „szövegirodalommal” kísérletezett: a cél a sajátos szöveg megalkotása lett, kissé háttérbe szorítva az olvasói megértés fontosságát. A Nyugat első nagy nemzedékének helyére a „második generáció” lépett. Az 1960-as években meghalt Füst Milán, Tersánszky J. Jenő, Áprily Lajos, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Jankovich Ferenc (1907-71); a 1970-es években Lukács György, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Féja Géza, Erdélyi József, Fodor József, Lengyel József, Illés Béla, Déry Tibor, -*Rónay György, Örkény István, Haj