Fodor Ferenc: A Jászság életrajza (1942)
I. A Jászság földje
határtól a herényi határon, Porteleken át a Tápió völgyéig. Ez a Jászságnak ma legmagasabb része, ami helyenkint erősen eléje tolakodott a Zagyva folyásának is, és egyéb okok mellett ez is segített a Zagyvát délkeleti irányba terelni. Nagykiterjedésű homokbuckás lösztáblát találunk itt, amelyen északnyugat-délkeleti irányban elhúzódó hátakba rendezte a szél a futóhomokot. (I. tábla 1—2.) A Jászság középső részén, főleg a Zagyva és a Tárná között, valamint a két folyó egyesülésétől délre, nagyjából elég épen maradt meg a lösztábla, csak helyenkint mosták ki a folyók és hoztak a mélyedésekbe hordalékot, mocsári lerakódást. De Tárnától nyugatra már megint más képe van a térszínnek. Itt, a Jászság keleti peremén, rosszul elegyengetett törmeléklej tőt találunk, aminek igen rosszak a lefolyási viszonyai is. De itt is hozzájárul a szél munkája a térszín egyenetlen kialakításához. Apátitól északkeletre, Szentandrás környékén megint magasra emelkednek a szélrakta homokhátak. Ez a homoktömeg a Tárná és mellékpatakjainak medréből származik. Ezek a folyók itt valószínűleg a földkéregnek egy északkelet-délnyugati irányú törésvonala mentén folydogálnak. Ennek a törésvonalnak éles pereme fölött emelkednek fel hirtelenül, szinte borotvaéles peremmel a szentandrási homokhátságok, amelyek iránya szintén megfelel az északnyugati szelek irányának. A Jászságnak tehát úgy a nyugati, mint a keleti peremén egy-egy magas homokhátság húzódik el és ezek között terül el tájunk legmélyebb és valószínűleg még ma is süllyedő, egykor elmocsarasodott része, Berény—Jákóhalma—Alattyán vidéke, az egész Jászságnak jelenlegi vízrajzi központja. A nyugati, porteleki, töltevényi homokvidék homokhátságainak az átlagos térszín feletti relatív magassága nem nagy, kb. 4—5 m. A hosszan elnyúló hátságok között jól megfigyelhetők az uralkodó széliránynak megfelelő irányú buckasorok. Porteleken és Töltevényen helyenkint még ma is hordja a szél a futóhomokot, sőt itt-ott még félig már megkötött barkánok is megfigyelhetők. A buckák közötti mélyedésekben elrekedt a víz, kiszikesítette a talajt is, s ezeken a szikes legelőkön olyan nagykiterjedésű pásztorkodás folyt valamikor, hogy még ma is ott áll az egyik bucka tetején Szent Vendelnek, a pásztorok védőszentjének kezdetleges, a népi elképzelésre jellemző juhászkalapos, lobogósingű-gatyájú szobra. Újabban akácerdők, ligetek ültetésével és szőlőkultúrával már nagyrészét megkötötték a töltevényi és porteleki homoknak is. (II. tábla 1.) A Jászság keleti peremének homokján, Szentandrás környékén, szintén 4—5 m. magasságú homokhátságok és buckák teszik változatossá a térszínt. Ezek között is sok vízállás volt valamikor, de nagy részüket kiszárították már. Pedig Szentandráson öreg gazdák elbeszélése szerint még nem régen is úgy elrekedtja belvíz a buckák között, hogy a mai templom közvetlen környékén lovakat lehetett úsztatni. Az egész homokos terület elég alacsonyan emelkedik a Jászság átlagos szintje fölé. E homokon a kutakban magasan áll a víz még ma is, nincsen mélyebben 2 m-nél. Egyébként e homok legföljebb 5—6 m vastagságban áll az alatta levő agyagon, úgyhogy mélyebb helyein 1—2 m mélységben napvilágra hozható a vízrekesztő agyag. Érdekes, hogy a jászföld nyugati és keleti peremén lévő két homokterület homokja lényegesen különbözik egymástól. Amíg a nyugati, töltevényi és porteleki homok majdnem pormentes, erősen legömbölyített szemű, bizonyságául annak, hogy messziről vándorol, addig a szentandrási homok erősen poros, durvaszemű, nincsenek szemei lecsiszolódva, ami azt bizonyítja, hogy csak a Tárná és mellékfolyóinak medréből fújta ki a szél.