Gál Ferenc: Idő az örökkévalóságban (Budapest, 1963)
Az ember az örökkévalóság színe előtt
AZ EMBER ISTEN KÉPE Korunk egyik vezető pszichológusa, C. G. Jung a vallási mitoszokat a kollektív tapasztalat leszűrődésének tartja. Amit legtöbbször félig tudatosan megsejtettek, az felgyülemlett a tudatalatti világban. A vallási legendák ennek adnak kifejezést, ezért érdemes felfigyelni rájuk. Amikor például az ember eredetéről van szó, nem elégszenek meg a természeti erők emlegetésével. Az embert többnek tartják a föld termékénél, pedig teste oda tér vissza. A régi babiloni elbeszélés (Enuma Elis) szerint az istenek közül egynek meg kell halnia és véréből teremtik az embert. A bráhmánizmusban az emberek kasztjai az ősi istenségnek, Bráhmának testrészeiből pattantak ki. A legtöbb régi nép legalább uralkodója származását vezeti vissza istenig. A görög mitológiában Prometheus tüzet lop az égből s azzal eleveníti meg a földből kiformált embert. Még a filozófus Platon is csak úgy tudja megmagyarázni szellemi életünket, hogy a lelket az ideák felsőbb világából származtatja. Nem tulajdonítunk sok bizonyító erőt a mitológiának, de ilyen általános jelenség mellett nem mehetünk el érdektelenül. Az ószövetségi szentírás a bálványimádás veszélye miatt kifejezetten tiltotta Istennek bármiféle ábrázolását. Isten képét nem volt szabad megalkotniok. Ennek ellenére az emberről mégis állítja, hogy Isten képe. A teremtés történetében azt írja, hogy Isten a növényeket és állatokat saját nemük szerint alkotta meg. Az embernél pedig így szólt: Teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságunkra. Ennél szebben nem lehet érzékeltetni a különbséget az ember és a többi teremtmény között. Azt akarja mondani, hogy az em-139