Gerencsér Balázs - Takács Péter (szerk.): Ratio legis, ratio iuris. Liber amicorum. Studia A. Tamás septuagenario dedicata. Ünnepi tanulmányok Tamás András tiszteletére 70. születésnapja alkalmából - Biliotheca iuridica 39. (Budapest, 2011)
I. Általános jogtudományok, jogelmélet, jogszociológia, jogtörténet
40 Általános Jogtudományok jogi szövegek gyakran termékeny, új jelentéseket létrehozó párbeszédre léphetnek egymással. Kundera felvetésével szemben nem csak azt gondolom, hogy az intertextuális nyomozások révén az irodalomtörténet nagy összefüggéseinek hálózatába beilleszthetőek a jogtörténet egyes epizódjai is, de azt is, hogy a dialógus kölcsönös - azaz az irodalom- és a jogtudomány számára egyaránt birtokba vehető - haszna ott is jelentkezhet, ahol előzetesen nem várnánk. Nem csak azokról a müvekről (és olvasataikról) van tehát szó, amelyeknél az irodalmi és jogi szövegösszefüggések esztétikai hatás- és jelentésképző szerepe már első ránézésre nyilvánvaló lehet (gondoljunk csak például Michel Foucault megjegyzésére, amely szerint a görög drámairodalom olvasható úgy, mint a görög jogtörténet „színpadra vitele”),6 hanem azokról is, amelyeknél a szövegkapcsolódások mechanizmusai láthatatlanabb formákat öltenek; amelyeknél a katarzis- és jelentésképzés afféle „textuális rejtekutakon” lopódzik. A jogi tematika jelenléte (a jogászság, az igazságszolgáltatás, egyes jogi problémák ábrázolása) vagy a jogra, a jogrendszerre és annak kérdéseire - legyen az kodifikáció vagy büntetőjogi reform - vonatkozó esetleges szerzői álláspontok kibontása tehát korántsem jelenti a jog(tudomány)i szempontokat is mozgósító értelmezések lehetőségeinek végpontját. Számomra a kutatások minden tekintetben védhető és érvényes terepének tűnnek azon vizsgálódások, amelyek révén megmutathatóvá válik, miként gyakorol hatást egy-egy jogi szöveg valamely irodalmi mű szövegének a formálódására (narratív struktúrájára, cselekményvezetésére, stílusára, szóhasználatára, mondatszerkezetére stb.), azaz miként válik a kérdéses szöveget működtető poétikai eszköztár részévé, illetve miként és mennyiben határozhatja meg az interpretáció folyamatát. Kizárólag illusztrációként - minden elemzés nélkül hadd említsek néhány kézenfekvő példát. Heinrich von Kleist elbeszélésein mind stilárisan, mind strukturálisan jól látható nyomokat hagytak azok a Landrecht stílusában fogant kézikönyvek, amelyek szigorúan meghatározták mindazon bírói döntés-előkészítési anyagoknak [.Relationen] a nyelvhasználatát, formaságait és szerkezeti felépítését, amelyek fogalmazása Kleist hivatali feladatkörébe is tartozott a königsbergi kincstári kamara alkalmazottjaként.7 Azaz: mondhatni a kodifikált porosz jog mintái nemegyszer szövegszervező elvekként működtek az oeuvre elbeszéléseiben, a komoly stiláris és szerkesztésbeli következményekkel is járó kérlelhetetlen pontosságra törekvéstől egészen a kleisti mondatszerkezet alakításáig. 6 „Az Oidipusz király egyfajta összegzését nyújtja a görög jogtörténetnek. Egyes Szophoklész-darabokban, mondjuk az Antigoné ban vagy az Elektrában úgyszólván a jogtörténet színházi ritualizációja megy végbe. A görög demokrácia térhódításának egyik leglényegesebb mozzanatát láthatjuk itt dramatizált módon összefoglalva: annak a folyamatnak a történetét, melyben a nép megkaparintja az ítélkezés és az igazság kimondásának a jogát, és mindezt azok ellen fordíthatja, akik korábban rendelkeztek vele.” Kifejtéséhez lásd: M. Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák [Ford. Sutyák T.]. Debrecen, Latin Betűk, 1998. 23-45. Az ilyen típusú elemzés nagyszerű példáját nyújtja még: Simon A.: Atörvény Szophoklész Antigonéjában. = IustumAequum Salutare. 2007. 3/2. 71—93. 7 Vö. T. Ziolkowski: The Mirror of Justice. Literary Reflections of Legal Crisis. Princeton, NJ., Princeton University Press, 1997. 194-214.