Hernádi Mária: A névre szóló állomás. Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei (Budapest, 2012)
2. A prózaköltemény
munkra ismeretlen birodalmának megtestesítője lesz, ilyen módon öszszefügg az álom, a látomás és az őrület jelenségével.144 Az álmodó, vizionáló vagy őrült ember a romantikában beavatottnak számít: olyan hírnöknek, aki átlépte azt a határt, amit halandó nem léphet át, s adott esetben sebzettsége, betegsége is beavatottsága jeleként értelmeződik. A hírnök a határon túli, irracionális birodalomból hoz hírt, ahol egészen más törvények uralkodnak, mint a ráció áttekinthető és rendezett világában. Ilyen hírnökként, beavatottként jelenik meg a romantikában a művész, a költő is. A szakadék művész és közönsége között ebben a korban kiszélesedik: a művész kiválasztottként, váteszként jelenik meg, aki alapvetően különbözik és el is különül a többi embertől. Ezzel együtt a „vátesz” mint hírnök jellegzetes módon a két világ közti összekötőként értelmezi saját szerepét, az emberek szolgálatára rendeltetett médiumnak, nemegyszer áldozatnak tekinti magát. A tudattalan világa a romantikában gyakran a transzcendens szférával átfedésben értelmeződik: így kerül a költő pl. a próféta, az isteni küldött szerepébe, aki Isten üzeneteit közvetíti.145 Az irodalom esetében a tudattalan és a transzcendens azonosításának egyik alapja, hogy mindkettőt nyelven túli valóságként értelmezik, ahonnan híreket csak az a hírnök hozhat, aki zsenialitása révén képes nyelvbe fogni a kimondhatatlan tartalmakat. Az álom nyelve és a prófétai beszéd így egészen közel kerül egymáshoz, illetve a költői nyelvhez. Mivel az introvertált irányultságú146 romantikában az ember belső világa, a személyiség elrejtett szférája kerül a középpontba,147 nagy hang-144 Vö. MARQUARD, Odo, A tudattalan elmélete és a többé-nem-szép művészet = Az esztétika vége - vagy se vége, se hossza?, szerk. Bacsó Béla, Bp., Ikon Kiadó, 1995. 145 Ennek a vátesz-felfogásnak emblematikus példája a francia romantikus költő, Alfred de Vigny Mózes című költeménye. 146 Vö. Kaposi Márton, Miért meztelenek az álarcok? A romantika, a realizmus és az avantgárd a rejtőzködő személyiségről, Italianistica Debreceniensis 6., 1999, 147-171. 147 „A romantika poétikai öntudata egy furcsa paradoxon alapjaira épül: egységet, egészt ad, mindent meg akar ragadni, a világ akar lenni, de úgy, hogy közben kizárólag önmaga legyen. Ennek a paradox eszmének a leginkább reprezentatív terepe a költészet. (...) Az individualitás autopoétikus elve, az önreflexivitás totális hatalma, a személy és a műalkotás párhuzamos teljessége az irodalmi abszolút. A kreatív individuum ilyen metafizikai szintű középpontba emelése új diskurzusformákat hoz létre, ennek legtisztább artikulációja a modem költészet. Ezért nem véletlen, hogy a romantika hozza létre a modem értelemben vett lírát (...)” (BÓKAY Antal, A líra modernitásának kettős útja — szimbolikusság és tárgyiasság = B.A., Líra és modemitás -József Attila én-poétikája, 13-14.) 47