Jelenits István: Betű és lélek. 2. javított, bővített kiadás (Budapest, 1994)
"Jel, amelnyek ellen mondanak"
mindennapok gyakorlatához. Megjelent vagy talán inkább a korábbinál sokkal fontosabb szerephez jutott az írásbeliség is. Ezzel el is jutottunk oda, ahol Szent Pál szavai érvényesek: az élő törvény holt betűvé merevült, márpedig e betű öl -, s a Lélek az, ami életet ad (2 Kor 3, 8). Marcel Légaut-tól idézve olvasom a következő mondatot: „Lehet a Szentírást olyan babonás alávetettséggel is olvasni... ami éppenséggel elfödi benne azt, amit pedig ragyogtatnia kell.” Ez volt a zsidóság „tragédiája”, ezt panaszolta Pál, amikor arról írt, hogy „fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák” (2 Kor 3, 15). Ennek a „babonás alávetettségnek" szükségszerű következménye volt aztán, hogy a Törvényt sövénnyel vették körül, vagyis Isten szavát emberi hagyományok biztonsági szabályai közé zárták. Végül ezeknek a magyarázó, védelmező, értelmező szabályoknak is ugyanakkora fontosságot tulajdonítottak, mint magának a törvénynek. A törvény tekintélye átragadt erre az emberi hagyományra, amint a palota urának tekintélye átragad a zsinóros sapkás portásra, aki a palota előtt áll. Kafkai fejlődés ez. De előbb-utóbb már azt hirdették a hagyományról, hogy az is Mózestől származik, ha nem foglalta is Mózes írásba, élőszóban továbbadni való titkos örökségként maga bízta a törvénytudókra. „Én nem ilyennek képzeltem a rendet!” - jajdul majd József Attila kétezer év múlva. Az a rend, amelyben a Jézus korabeli izraelita élt és nevelkedett, s amelyet hitével Istenre vezetett vissza, éppoly fojtogató, „levegőtlen” rend volt, mint az, amelyben József Attila kiáltott egy szabadságszülte, embernek való rend után. Hallatlanul érdekes megfigyelni, hogy Jézus hogyan bírálta ezt a rendet, hogyan robbantotta szét, s hogyan alkotott helyette másikat. 133