Jelenits István et al.: Emberismeret és etika (Budapest, 2013)

I. Az emberi természet

I. AZ EMBERI TERMÉSZET A párválasztásban: nem csupán szexuális kapcsolat, egész személyes összetartozás Másfelől ugyanezekből az adottságokból támad az a mély és gazdag érzelmi kapcsolat két egymáshoz illő fiatal között, amit szerelemnek szoktunk nevezni. Az állatok között párzás idején egyértelmű rangsorok alakulnak ki. A hímek megküzdenek egymással, s a legerősebbek megszerzik maguknak a legkívánato­sabb nőstényeket. Az emberek közt nem alakulnak ki ilyen egyértelmű rang­sorok. Ki-ki megkeresi azt, akit leginkább magához illőnek érez. Eléggé sok­félék vagyunk ahhoz, hogy ilyen összeillő párok egymásra találjanak, akik nem azért fogadják el egymást, mert különb nem jutott nekik, hanem őszintén, öröm­mel kötik össze az életüket. Megbíznak egymásban, tartósnak, életre szólónak tekintik az összetartozásukat. E köré épülhet igazi otthon, ez jelent biztonságot (érzelmi és anyagi biztonságot is) a közös gyermekek vállalásához. Hogy ilyenek vagyunk, s hogy ennek a választásnak alanya-tárgya lehet akárki közülünk, az azt jelzi: akárhányan vagyunk, mi emberek, nincsen, nem is volt két egyforma közöttünk. Azt szoktuk mondani, falevélből sincs két egyforma. Mi, emberek azonban másképpen különbözünk egymástól, mint a falevelek. S ennek a sokféleségnek örülni tudunk, a szerelemben nem is föltétlenül a hozzánk hasonlót keressük, sokszor inkább azt, aki épp azért „egészíthet ki”, mert sokban különbözik tőlünk. „Több szem többet lát” - szoktuk mondani. Az embernek nagy gazdagsága, hogy osztozkodni tud, társat keres, aki más, mint ő, mégsem idegen számára. „Csak másban moshatod meg arcodat” - írja JÓZSEF ATTILA. Másutt pedig: „Nagyon szeretlek, mert magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.” A beszéd szerepe az emberi közösségben A gyermek meglehetősen hosszú ideig tekintetével, anyjához simuló testével kapcsolódik a környezetéhez. Az emberek közötti kapcsolatok igazi gazdagságát azonban a beszéd biztosítja. Ezt mindenkinek tanulnia kell, s első nagy szellemi teljesítményünk éppen az, hogy anyanyelvűnkkel megismerkedünk - annyira, hogy az szinte vérünkké válik. Hangjeleket az állatok is adnak egymásnak, de azok önkéntelenek, faj specifikusak, olyasféle „jelek”, mint miköztünk az arcjá­ték, a gesztusok. Az állatok „beszéde” indulatok kifejezésére való. Ha egy tyúk meglát egy ragadozó madarat, rémülten kárálni kezd, Erre megijednek a csirkék, és a szárnya alá bújnak. Azt azonban nem közli velük az anyjuk, hogy milyen veszedelem fenyegeti őket. Ha ezt pontosan tudnák, más, biztosabb menedéket is kereshetnének, például befuthatnának a baromfiólba. Az ember, amikor beszél, nem csak a félelmét, haragját kiáltja világgá, hanem objektív információkat is közöl a környezetével. Gondolkodásra, állásfoglalásra készteti azokat, akiket megszólít. Nemcsak a jelenről beszél, hanem a múltról, a jövőről is. Hogy 13

Next