Jelenits István et al.: Emberismeret és etika (Budapest, 2013)
I. Az emberi természet
I. AZ EMBERI TERMÉSZET A párválasztásban: nem csupán szexuális kapcsolat, egész személyes összetartozás Másfelől ugyanezekből az adottságokból támad az a mély és gazdag érzelmi kapcsolat két egymáshoz illő fiatal között, amit szerelemnek szoktunk nevezni. Az állatok között párzás idején egyértelmű rangsorok alakulnak ki. A hímek megküzdenek egymással, s a legerősebbek megszerzik maguknak a legkívánatosabb nőstényeket. Az emberek közt nem alakulnak ki ilyen egyértelmű rangsorok. Ki-ki megkeresi azt, akit leginkább magához illőnek érez. Eléggé sokfélék vagyunk ahhoz, hogy ilyen összeillő párok egymásra találjanak, akik nem azért fogadják el egymást, mert különb nem jutott nekik, hanem őszintén, örömmel kötik össze az életüket. Megbíznak egymásban, tartósnak, életre szólónak tekintik az összetartozásukat. E köré épülhet igazi otthon, ez jelent biztonságot (érzelmi és anyagi biztonságot is) a közös gyermekek vállalásához. Hogy ilyenek vagyunk, s hogy ennek a választásnak alanya-tárgya lehet akárki közülünk, az azt jelzi: akárhányan vagyunk, mi emberek, nincsen, nem is volt két egyforma közöttünk. Azt szoktuk mondani, falevélből sincs két egyforma. Mi, emberek azonban másképpen különbözünk egymástól, mint a falevelek. S ennek a sokféleségnek örülni tudunk, a szerelemben nem is föltétlenül a hozzánk hasonlót keressük, sokszor inkább azt, aki épp azért „egészíthet ki”, mert sokban különbözik tőlünk. „Több szem többet lát” - szoktuk mondani. Az embernek nagy gazdagsága, hogy osztozkodni tud, társat keres, aki más, mint ő, mégsem idegen számára. „Csak másban moshatod meg arcodat” - írja JÓZSEF ATTILA. Másutt pedig: „Nagyon szeretlek, mert magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.” A beszéd szerepe az emberi közösségben A gyermek meglehetősen hosszú ideig tekintetével, anyjához simuló testével kapcsolódik a környezetéhez. Az emberek közötti kapcsolatok igazi gazdagságát azonban a beszéd biztosítja. Ezt mindenkinek tanulnia kell, s első nagy szellemi teljesítményünk éppen az, hogy anyanyelvűnkkel megismerkedünk - annyira, hogy az szinte vérünkké válik. Hangjeleket az állatok is adnak egymásnak, de azok önkéntelenek, faj specifikusak, olyasféle „jelek”, mint miköztünk az arcjáték, a gesztusok. Az állatok „beszéde” indulatok kifejezésére való. Ha egy tyúk meglát egy ragadozó madarat, rémülten kárálni kezd, Erre megijednek a csirkék, és a szárnya alá bújnak. Azt azonban nem közli velük az anyjuk, hogy milyen veszedelem fenyegeti őket. Ha ezt pontosan tudnák, más, biztosabb menedéket is kereshetnének, például befuthatnának a baromfiólba. Az ember, amikor beszél, nem csak a félelmét, haragját kiáltja világgá, hanem objektív információkat is közöl a környezetével. Gondolkodásra, állásfoglalásra készteti azokat, akiket megszólít. Nemcsak a jelenről beszél, hanem a múltról, a jövőről is. Hogy 13