Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
legyünk annyira őszinték magunkhoz, egymáshoz, az életünkhöz, mint amennyire ő volt. Egyáltalában lehet-e egy zseniális író, költő, tudós vagy képzőművész példakép? Minta lehet-e az ő egyszeri és megismételhetetlen életük a maga totalitásában? A székesfehérvári ciszterci gimnázium fenntartója, a zirci apát egy tanári konferencián leszögezte, hogy József Attila, akinek nevét a szocializmusban a hajdani ciszter középiskola viselte, nem lehet példakép, névadó egy katolikus iskola számára, „mert jóllehet ő valószínűleg nem tehet róla, tartós depressziója, ismert zaklatott magánélete, párttagsága, amivel ugyan később felhagyott, öngyilkossága nem példa számunkra. Szent István viszont nagyon is lehet”. Holott, mint köztudott, államalapító királyunk politikai ellenfeleivel korántsem volt könyörületes, felnégyeltette őket. József Attila viszont alighanem maga sem gondolta komolyan, amit a Tiszta szívvel című versében „üzent”, vagyis, ha úgy adódik, esetleg embert is öl. El is tanácsolta a tanári pályáról „az egyetem fura ura”.- Hát én megmondom őszintén, úgy gondolom, hogy az elmúlt időszak örökségét hordozzuk, ami tele volt hazugságokkal. Példaképnek állították a szovjet diáklányt, Zóját, aki saját szüleit adta fel, mert azok szerinte nem voltak eléggé hithű kommunisták. Egy csomó mondvacsinált hőst avattak, csoda, hogy az embereknek elment a kedvük ettől az egész hősiességtől? Gyanakvásra neveltek bennünket ezzel kapcsolatban is. Oda nem való embereket állítottak piedesztálra, amitől aztán maga a piedesztál is hitelét vesztette. Nagyon óvatosan kell bánni a példaképekkel. Az iskolában is eljutottunk oda, hogy nem is ildomos megdicsérni egy gyereket, mert ezért esetleg a többiek utálni fogják. О maga is azt mondja, hogy tanár úr, inkább 281