Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
iskola tulajdonképpen a figyelem megedzésére való. Azt nem lehet etikai meggondolásokkal megedzeni. Tényleg olyan dolgokat tegyünk a gyerek elé, amelyekről tudjuk: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk. A gyereket viszont neveljük rá, hogy tényleg érdemes odafigyelni arra, amit csinálunk. De ezt a mai diákok szinte egyáltalán nem szokták meg. Mindig azt érzem, hogy nem a gyerekek rosszabbak, hanem az út, amelyen hozzánk érkeztek, az lett göröngyösebb. A vers olyan, mint egy rejtvény. Próbáljuk megfejteni és elgondolkodni azon, hogy hogyan is van. Nekem az a nézetem, hogy érdemes néha rossz verseket is megmutatni a mai gyerekeknek. Meg szoktam azt csinálni, hogy amikor József Attila Mama című versét tanítom, akkor Csizmadia Sándortól is olvasok nekik verset. Az ő anyja is mosónő volt, és Csizmadia nagy odaadással írt róla verseket. Ettől a gyerekek jobban megbecsülik József Attilát, hiszen megértik, hogy attól, hogy valakinek az anyja mosónő, még nem magától értetődő, hogy ilyen jó verseket tud írni. Ugyanarról a témáról, ugyanazzal a szociális indulattal egészen riasztó verseket is lehet írni. És lehet rajta gondolkodni, hogy mitől jó az egyik, és mitől nem az a másik. Vagy néha megnézzük a kritikai kiadásban, hogy mit változtatott a versen a költő. Miért húzta ki ezt, miért írt helyette mást? Ezt persze nem lehet örökké így csinálni a magyarórán, de egy-egy alkalommal azért meg lehet nézni. S a gyerekeket egy-egy ilyen kritikai kiadást böngésző óra után az érdekli, hogy „tanár úr, amikről az órán beszéltünk, arra mind gondolt a költő?” Bizonyos értelemben gondolt; azt érzékelte, hogy a vers így jó, vagy úgy, s ahol nem látta megfelelőnek a szöveget, ott sokat küzdött esetleg egyetlen szóval, mert az valahogy nem illett oda. Nem azt mondja, hogy ide kellene még egy mássalhangzó-torlódás, de valamit érez, és ennek érdekében kijavítja a korábbi szövegváltozatot. 213