Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
EGY BECSÜLETES BETEG Beszélgetés József Attiláról Centenárium van, száz éve született József Attila magyar költő. Szükségképpen és kampányszerűen most a csapból is ő folyik, pontosabban a rá emlékező szóözön. De az irodalombizniszben érdekelteken túl kell-e ő ma tényleg nekünk? Rövid, ám annál zaklatottabb élete, benne a gyerekkori traumákkal, a vállalt, majd megtagadott kommunista hittel, a marxizmussal, a freudizmussal, a magánélet zavaraival, a háttérben mindig jelen lévő Istennel, és emez agy- és lélekmérgező mixtúra eredményeképpen a skizofréniával, majd a tragikus öngyilkossággal (balesettel?) példaképül állítható-e a zseni az állítólag mintaképek híján lézengő ifjúságnak? Ilyesmikről beszélgettünk az április 29-én Székesfehérváron rendezett emlékülés után Jelenits István piarista tanárral, irodalomtörténésszel. Ön negyven éven át tanította József Attila életét és költészetét szakmunkásképzőben, gimnáziumban, egyetemen. Mennyit változott a róla kialakított-kialakult kép az idők folyamán?- Talán azzal kezdeném, hogy én 1951-ben érettségiztem a budapesti piarista gimnáziumban, és ugye akkor már érettségi tétel volt József Attila. De én elég későn jutottam el oda, hogy vele foglalkozzam, mert a korábbi irodalmi anyag nagyon lekötött. Viszont akkor elkezdtem a kötetét olvasni. Valahogy úgy voltam vele, mint ő a franciatanulással, hogy még nem tartott a p betűnél, amikor kenyeret kellett volna vásárolnia. 278