Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)

Interjúk

EGY BECSÜLETES BETEG Beszélgetés József Attiláról Centenárium van, száz éve született József Attila magyar költő. Szükségképpen és kampányszerűen most a csapból is ő folyik, pontosabban a rá em­lékező szóözön. De az irodalombizniszben érde­kelteken túl kell-e ő ma tényleg nekünk? Rövid, ám annál zaklatottabb élete, benne a gyerekkori traumákkal, a vállalt, majd megtagadott kommu­nista hittel, a marxizmussal, a freudizmussal, a magánélet zavaraival, a háttérben mindig jelen lévő Istennel, és emez agy- és lélekmérgező mix­túra eredményeképpen a skizofréniával, majd a tragikus öngyilkossággal (balesettel?) példaké­pül állítható-e a zseni az állítólag mintaképek hí­ján lézengő ifjúságnak? Ilyesmikről beszélgettünk az április 29-én Székesfehérváron rendezett em­lékülés után Jelenits István piarista tanárral, iro­dalomtörténésszel. Ön negyven éven át tanította József Attila életét és költészetét szakmunkásképzőben, gimnáziumban, egyetemen. Mennyit változott a róla kialakított-kiala­­kult kép az idők folyamán?- Talán azzal kezdeném, hogy én 1951-ben érettsé­giztem a budapesti piarista gimnáziumban, és ugye ak­kor már érettségi tétel volt József Attila. De én elég későn jutottam el oda, hogy vele foglalkozzam, mert a korábbi irodalmi anyag nagyon lekötött. Viszont ak­kor elkezdtem a kötetét olvasni. Valahogy úgy voltam vele, mint ő a franciatanulással, hogy még nem tartott a p betűnél, amikor kenyeret kellett volna vásárolnia. 278

Next