Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)

Interjúk

Szóval az érettségiig nem jutottam el a kötet végéig, de nagyon beleszerettem. Tehát nem annyira a tanárom okos, de sietős magyarázata, hanem a kötet miatt. Az érettségin akadt is egy kis bonyodalom, mert az életmű végét igazán nem ismertem, így aztán azon voltam, hogy az elejével teljék el az idő. Kérdezték, melyik ver­sét szeretem. Én a Marnát mondtam, mivel az volt az egyetlen verse, amit betéve tudtam. Akkor még, az öt­venes évek elején meg lehetett kapni a könyvesboltok­ban a Nagyon fáj című kötetét, a Cserépfalvi-féle ki­adást, amit nem tudtak eladni a maga idejében. Azt vettem meg, és nagyon sokat jelentett számomra. Rónay György volt a franciatanárunk, őt kértük meg, beszéljen az élő magyar irodalomról, amihez akkori­ban még Radnótit és József Attilát is odasorolták. Fia­tal tanárként Kecskeméten kezdtem tanítani, és amikor József Attiláról került szó, a diákok mosolyogtak. Tud­juk ám, tanár úr, hogy csak kötelességből dicséri, mert muszáj - mondták. Nyilván akkoriban fokozottan - ahogy tulajdonkép­pen a szocializmus alatt végig - a költő úgynevezett proletárverseire került a tantervben a hangsúly.- Persze. De azért nekünk megvolt az a jogunk, hogy hozzáfűzhettünk olyan dolgokat, amelyeket a hi­tünk szerint igaznak tartottunk. Ebbe nem szóltak bele. Mint ahogy abba sem, ha az ember az istenes versekre, az életmű mélyben bujkáló összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Kecskeméten összebarátkoztam a művész­telepen élő alkotókkal, így mindenekelőtt Bartha Lajos szobrásszal. Eljártak többen is az általam tartott déli misékre, én is meglátogattam őket. Egyszer meghívtak egy kiállításmegnyitóra, ahol Bartha, Bak Imre és még valaki, akinek a nevére már nem emlékszem, állított ki. Aki megnyitotta a tárlatot, kifejtette, hogy érdekesnek 279

Next