Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
Szóval az érettségiig nem jutottam el a kötet végéig, de nagyon beleszerettem. Tehát nem annyira a tanárom okos, de sietős magyarázata, hanem a kötet miatt. Az érettségin akadt is egy kis bonyodalom, mert az életmű végét igazán nem ismertem, így aztán azon voltam, hogy az elejével teljék el az idő. Kérdezték, melyik versét szeretem. Én a Marnát mondtam, mivel az volt az egyetlen verse, amit betéve tudtam. Akkor még, az ötvenes évek elején meg lehetett kapni a könyvesboltokban a Nagyon fáj című kötetét, a Cserépfalvi-féle kiadást, amit nem tudtak eladni a maga idejében. Azt vettem meg, és nagyon sokat jelentett számomra. Rónay György volt a franciatanárunk, őt kértük meg, beszéljen az élő magyar irodalomról, amihez akkoriban még Radnótit és József Attilát is odasorolták. Fiatal tanárként Kecskeméten kezdtem tanítani, és amikor József Attiláról került szó, a diákok mosolyogtak. Tudjuk ám, tanár úr, hogy csak kötelességből dicséri, mert muszáj - mondták. Nyilván akkoriban fokozottan - ahogy tulajdonképpen a szocializmus alatt végig - a költő úgynevezett proletárverseire került a tantervben a hangsúly.- Persze. De azért nekünk megvolt az a jogunk, hogy hozzáfűzhettünk olyan dolgokat, amelyeket a hitünk szerint igaznak tartottunk. Ebbe nem szóltak bele. Mint ahogy abba sem, ha az ember az istenes versekre, az életmű mélyben bujkáló összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Kecskeméten összebarátkoztam a művésztelepen élő alkotókkal, így mindenekelőtt Bartha Lajos szobrásszal. Eljártak többen is az általam tartott déli misékre, én is meglátogattam őket. Egyszer meghívtak egy kiállításmegnyitóra, ahol Bartha, Bak Imre és még valaki, akinek a nevére már nem emlékszem, állított ki. Aki megnyitotta a tárlatot, kifejtette, hogy érdekesnek 279