Jelenits István: „Ha valaki beszél…”. Interjúk és versek (Budapest, 2007)
Interjúk
nem csináltam volna, ha tudom, hogy ez a vége. Tehát a diák is menekül a dicséret elől, nehogy strébernek tartsák a társai. Olyan korban élünk, amikor ezek a régi, természetes, egészséges dolgok, mint amilyen a példakép is, devalválódtak. Nyolc éven át tanítottam szakmunkásképzőben hittant meg magyart, és ott is láttam ezt nap mint nap. Amikor ilyesmiről beszélgettünk, egyszerű példákon próbáltam a gyerekeket rávezetni, hogy igenis van különbség emberség dolgában ember és ember között. Ha az anyád beteg lesz, kórházba kerül, egészen biztos, hogy utánanézel, magyaráztam a diákoknak, melyik az az orvos vagy ápolónő, akire rábízod. És nem csupán a szakmai hozzáértés szerint választasz, hanem az emberi hozzáállás alapján is. Olyat keresel, aki kicsit gondosabb, látszik rajta, hogy nem csak a pénzt nézi. Mert van ilyen ember. Heller Agnes szerint az etikának is az a kiindulási pontja, hogy vannak jó emberek. Akik nem akarják, hogy piedesztálra emeljük őket, de mi „suttyomban” mégis odatesszük őket. A József Attilához hasonló kaliberű zsenik lehetnek az etika szerinti „jó emberek”? A költőt legjobb barátai is nehéz természetű, öntörvényű, sokszor összeférhetetlen embernek írták le, akit nem volt könnyű elviselni.- Nehéz dolog ez. Szoktam volt mondani, a butaság nem biztos, hogy nagyobb istencsapás, mint a zsenialitás. A tehetséges ember megérdemli, hogy törődjenek vele, de nemcsak azért, hogy a tehetségét kifejlessze, hanem azért is, hogy a tehetsége az emberségét agyon ne nyomja. József Attilát senki sem tanította meg élni. Vörösmarty mondja erről a Csongor és Tündéken, hogy „az élni nem tudónak baj, hogy él”. József Attila ilyen élni nem tudó ember volt. 282