Jelenits István (szerk.): Sík Sándor összegyűjtött versei (Budapest, 1976)
Költemények
modern ember mindent megrendítő kétségeiből, minden világnézeti tájékozódást elutasító bizonytalanságélményéből fakad. Nem kell sokat magyarázni, mennyire szerencsétlen dolog volna, mennyire ellenkeznék épp Sík Sándor nagy alapelveivel és magatartás-örökségével is, ha egy ilyenféle riadalmakban élő olvasóréteg vagy -csoport ízléskánonná, esetleg épp a katolikus költészet kötelező és máig érvényes mércéjévé akarná avatni Sík Sándor költői hagyatékát. Ellenkezőleg: bátran és őszintén ki kell mondanunk, hogy a líra nyelve, látás- és kifejezésmódja sokszorosan átalakult ezeknek a költeményeknek születése, fogantatása óta. Ideje még azt is megállapítanunk, hogy nem abban az irányban fejlődött, amelyben költőnk alakítani, fejleszteni próbálta. Költői pályájának kezdetén Sík Sándor ösztönös vonzalomtól és tudatos elhatározástól egyaránt vezetve Adynak és a Nyugat első nemzedékében épp akkortájt közönség elé lépő költőknek formai, nyelvi leleményeit vállalta költészetében, s bár világnézeti okok miatt távolmaradt a Nyugattól, hitte-hirdette, hogy saját költészete egy tőről fakadt a nagy nyugatosokéval. Illyés Gyula vetette először szemére, hogy Adynak inkább csak külső, könnyen utánozható nyelvi leleményeit vette át, költői „forradalmának” lényegesebb, láthatatlanabb vonatkozásait nem vállalta. Ma — az emlegetett fél évszázad távlatából - ez a megállapítás mind igazabbnak bizonyul. Maga Ady - ismét Illyés Gyulát idézve - a „mindent kivallani” programját tette költői hivatásává, s ezt a kötelességet, hivatáseszményt hagyta örökül a század magyar költőire. Apollinaire a Kaland és a Rend pörpatvarában a lírikusokat egyértelműen a Kaland szolgálatára kötelezte el, hogy „a jövő s a végtelen határain harcoljanak az emberek helyett”. Még azok a modernek is, akikben a tanúságtévő, sőt tanító igény félreérthetetlen - egy József Attila, egy Illyés Gyula vállalták ezt a kettős örökséget, akár a szektásság gyanújával, az érthetetlenség kockázatával együtt is, így tudták „nem középiskolás fokon” tanítani azokat, akik készek voltak figyelni szavukra. Sík Sándor költői alapmagatartásában nagyon sok a tizenkilencedik századi örökség, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletre méltó, de bénító s nem szárnyat adó tanító felelősségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. Ennek a költői magatartásnak hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élő részében is megfigyelhető, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerű. Hadd idézzek egyetlen példát, nem is a fiatalkori versekből! 1955- ből való az Emberség című vers. Ennek emlékezetesen szép két sora a záróversszak kezdete: 928