Jelenits István (szerk.): Sík Sándor összegyűjtött versei (Budapest, 1976)
Költemények
világlátás szempontjából nem fogalmazott meg lényegesen új, előremutató igazságokat, nem termékenyítette meg eredeti meglátásokkal a teológiát. A fiatal Sík Adyról és Prohászkáról írta első, fölfedezésszámba menő elemző tanulmányát. Világszemlélete mindvégig Prohászka szellemi forradalmának ihletkörében maradt. Babitstól, akár Szabó Lőrinctől, József Attilától, az élők közül Pilinszkytől vagy a legújabbaktól, többet tudunk meg a mai ember Isten körüli vívódásairól, saját hitünk kísértéseiről és megvilágosodásairól is, mint tőle. Ezen a ponton ismét egy - világért sem szégyellni való - de egyértelműen a múlt távolodó partjára tartozó élményvilág szóvátevője ő. Ismét egyetlen példára hivatkozom. A „Hiszek” című költeményre, amelyet a költő belevett az imádságos könyvébe, szerepeltetett az Őszi fecskében is. Lehetetlen nem látnunk, hogy ez a vers is menynyire a Prohászkás „diadalmas világnézet” élményéből született (nem hiába szerepel is benne Prohászka), és éppen harsány hősiességében - bizony idegen a mai keresztény hit-élményétől. A mai keresztényhite (Ratzinger szerint) megkísértett hit. A hivő ember - anélkül, hogy hite szükségképpen megrendülne — nagyon átéli azt, hogy nem a boldog birtokos helyzetéből néz szét a világban (nem is a birtokát féltő megtámadott védekező állásából), hanem úton van: titkok, nemegyszer kínzó és megdöbbentő titkok között. Ez a hit kevésbé harsány a „diadalmas világnézet” Prohászkás-Sík Sándoros hiténél, de hitelesebb annál, s ha maga a hitetlenség kísértését nem tudja egyetlen fölényes mozdulattal elutasítani, viszont kísértője lesz a nem-hivőknek, hogy megint Ratzinger megállapítása igazolódjék: ma a hivő a hitetlenségnek, a nem-hivő a hitnek kísértésében él. Amint veszedelmes volna, ha Sík Sándor örökségét valaki a katolikus költészet máig érvényes eszményévé akarná avatni, úgy nem kevésbé veszedelmes volna az is, ha a verseiben megnyilatkozó katolikus világlátást abszolutizálnánk. Ne feledjük, Sík Sándor papköltő volt, költő létére teológiai műveltséggel és felelősségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költő s irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepő hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott, jobban, mint azokéra, akik a teológiától jóval távolabb éltek, mint ő. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai-skolasztikus iskolázottsága lehetett s volt is akadály, amelynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki. Sík Sándornak legutolsó költeményei közé tartozik az Örökösök. Az „iskolaház” folyosóján diákokkal találkozik a költő: 930