Kocsis Imre: Lukács evangéliuma - Szent István bibliakommentárok 2. (Budapest, 2007)
Előszó
ELŐSZÓ Lukács evangéliuma a legkedveltebb szentírási könyvek közé tartozik. Az egyház történelme folyamán mindig magára vonta a bibliaolvasók figyelmét. Lukácsot régebben Szent Jeromos nyomán a „művész” és „történész” megnevezésekkel illették választékos előadásmódja és a történeti érdeklődése miatt. Századunkban a modern szentírástudomány mint „teológust” is egyre inkább értékelni kezdte őt. A biblikusok figyelme az utóbbi időben elsősorban arra a teológiára irányul, amely a harmadik evangélium sajátja, s amely megkülönbözteti azt a többi hasonló jellegű műtől. Kétségtelen, hogy az evangélisták azt a hagyományt foglalták írásba, amely Jézus életében gyökerezik, tehát történeti alapon nyugszik. De az is kétségtelen, hogy az egyes evangélisták egyéni szempontjaik szerint rendezték és átdolgozták a hagyományból vett anyagot: „egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az igehirdető formát” (Dei Verbum 19.). A kommentár készítésekor elsődleges célom az volt, hogy Lukács sajátos teológiai szempontjaira felhívjam a figyelmet. Azt a tanítást kívántam feltárni, amelyet az evangélista az olvasói számára kifejezésre akart juttatni, amikor hosszú előkészület után, forrásokra támaszkodva megírta művét (vö. Lk 1,1—4). Az egyes szakaszok magyarázata két lépésben történt. Először a szakasz egészéhez fűztem megjegyzéseket (felépítés, forma, források, esetleg szövegkritikai és hagyománytörténeti megfontolások), majd az egyes versek értelmezése következett. A szövegmagyarázat folyamán figyelembe vettem az elmúlt évtizedekben folytatott kutatás eredményeit. Mivel egy kommentár keretében lehetetlen minden részletkérdésre és véleményre kitérni, ezért személyes meglátásaim szerint válogattam közöttük. Megjegyzem azt is, hogy a görög szövegről nem készítettem önálló fordítást. 5