Kodolányi János: Zárt tárgyalás. Tanulmányok, vitairatok, emlékezések (Budapest, 2003)
Egy marok föld - Emlékeim Móricz Zsigmondról
Lehetne-e akár csak vázlatosan is éreztetnem határtalan boldogságomat? A diadal, az optimizmus, a vakmerő remények mámorító hangulatát? Inkább arról emlékezem meg, hogy a helyiségbe botra támaszkodó, lassú mozgású, fekete szemüveges fiatalember botorkált le, s a Vaksi Nyulacska fölpattanva székéről elébe ment, kézen fogta, melegen üdvözölte. Majd bemutatta nekem: Gergely Sándor volt. Éppen akkoriban jelent meg első novellás kötete, irattáskájából nyomban elő is vett egyet, s dedikálva átnyújtotta. Meghatottan néztem ezt a szerencsétlen embert, s nagy melegséget éreztem iránta. Beszélgetésbe merültünk, elmondta, hogy a háborúban vakult meg, de most már javul a szeme, kitűnő orvos kezeli. Halkan beszélt, aggodalmaskodva, mintha státustitkokat közölt volna, s a jelenlevők mind az ő titkait szeretnék besúgni. Aggodalmaskodó volt, lassan ejtegette a szavakat, de olykor gyermekesen elmosolyodott, s fény gyűlt ki csúnya arcán. Miután nagyon elesettnek, gazdátlannak látszott, s panaszkodott, hogy nagyobb regényt szeretne írni, de nincs hely, ahol nyugodtan elvonulhatna, ajánlottam, telepedjék le egy hónapra Vajszlón, a Nagykocsmában kaphat szobát, jó ennivalót, ott nem zavarná senki. Kapott a javaslaton, de gondosan, aggodalmasan kikérdezett minden részletről. Milyen az a vendéglő, milyenek a szobák, az árak, milyen a falu, a nép s így tovább. Le is utazott nemsokára, bevette magát a Nagykocsmába, s napi adagokra beosztva írta a Béke című regényét. Ő ismertetett meg József Attilával is. Mikor ez a sovány, nyurga, szürke vászonruhába öltözött, gyermekes arcú fiatalember betoppant a szobába, a Vaksi Nyulacska rajongva ugrott föl helyéről, lármásan rohant elébe, szorongatta a kezét, nem tudott hová lenni az örömtől, a lelkesedéstől. Mindenki úgy fogadta, mint egy ifjú istent. Még Gergely is legszebb mosolyát gyújtotta ki arcán, gyönyörködve topogott az ifjú előtt, hosszasan rázta a kezét. József Attila akkoriban alig volt több tizenkilenc esztendősnél, a szegedi egyetemen tanult. Valóban olyan volt, mint egy ifjú, gyermeki isten. Borotvált arca sima, vidám, tiszta és szelíd, homloka ragyogó, szeme izzó, ajka mosolygó. Hatalmas öntudat sugárzott róla, pedig szerény volt, olyan szerény, hogy már ez meghatotta az em- 256