Leskó József: Szaicz Leó, a katholikus ujságirás magyar úttörője. Irodalomtörténeti tanulmány - A Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből (Budapest, 1898)
Népmeséinkben gyakran előfordul a megbűvölt & város. Mindenki alszik ott éjjel-nappal, nyomasztó s bántó csend fogadja az odatévedt idegent. A képzelet e szülöttjének valóságban is akad mása. Emberöltőkön keresztül mély álomban szendergett a kath. öntudat a magyar földön; sokan hitték, bogy talán az Ítélet angyalának harsogása sem kelti fel többé. Nem így történt! Néhány szúró tövis hatolt a megzsibbadt tagok elevenébe, és hála a fájdalomnak, a megdermedt katholiczizmus ébredezik. Ideje is! A tespedés éveiben halomra nőtt a sok teendő: ugyancsak megfeszített erővel lehet végezni a temérdek mulasztással. Tettre kész munkásokra van szükség, akik tudnak s akarnak a jövőért izzadni — fáradni, mert eddig bizony kisded a harczoló egyház serege. Nemcsak a kényelem, gyávaság riasztanak vissza sokat a kath. elvek zászlójától, hanem a hálátlanság is. A letűnt századok kath. jeleseinek érdemeit alig említik, a fiatalság szeme elé követendő mintaképekül oda nem állítják. A magyar katholikusok kétszeresen átérezhetik Petőfi panaszos feljajdulását : »Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fu valóm A feledésnek tüske bokrait.« í*