Magyar Ferenc: Botorkáló emberek (Budapest, 1962)
Botorkáló emberek
„Már nincs benned a régen talpadba tört tövis és most szívedből szépen kihull halálod is." (József Attila) EGYIK nap olyan, mint a másik. Az egyforma napok homlokára azonban ékes koronát tesz a reggeli séta: a hársfák között szendergő templomba és vissza. Hét óra előtt tíz perccel mindennap megjelenik az öreg hölgy a téren, mely úgy tárul ki előtte ilyenkor, mint egy szabadtéri színpad, ahol már csak az ő érkezésére várnak. Megáll és körültekint, mintha elveszett, hímes szavakat keresne, előkelő mozdulatokat egy elsikkadt színdarabból, melynek díszleteit lebontották már. Csak ő maradt itt - különös kosztümjében - magánosán. Nincs súgó, aki feladná a szöveget s a láthatatlan zenekar is csak a felébredt falu összemosódó hangjait penged. Nincs mire várni. El kell kezdeni valamit. Kihúzza töpörödött alakját és néma méltósággal halad végig a hársak alatt. Meghajtja fejét a hősök emlékműve előtt, majd megáll egy pillanatra és keresztet vet a megostorozott Jézus régi szobra előtt. Azután belép a reggeli templomba. A szentély diadalívéről szótagonkint és félig hangosan olvassa le a szavakat: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” Ezek a szavak mindennap újaknak - új reményt keltőknek - tetszenek, mintha most írták volna fel és csak az ő számára. Érintésükre kizökken előbbi szerepéből, térdre omlik és egészen kicsiny, a hatalmas kockakövekre ejtett, fekete foltként szétterült - halódó madárka szárnya lesz. Itt már csak Isten egyszerű gyermeke, akár-П7