Margalits Ede: Emlékbeszéd Szabó István magyar hellenista fölött - A Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből (Budapest, 1897)
EMLÉKBESZÉD SZABÓ ISTVÁN FÖLÖTT. O előtt feltűnni, hanem inkább a csendes magányt kereste, melyben kedvére foglalkozhatott, társaloghatott legjobb barátaival — könyveivel. Páratlan szelídsége és szerénysége tanárai és pályatársai osztatlan szeretetét nyerte meg és ő lígy a konviktusban, mint utóbb a szemináriumban felhőtlen boldog napokat töltött, melyeknek emléke egész életét bearanyozta boldogító sugaraival, lígy, hogy kilenczvenegy évre terjedő hosszú életpályájának végén írott végrendeletében is szeretettel emlékezik vissza az iskolában eltöltött boldog időkre. Régi igazság, hogy kiki az iskolát annyira becsüli, a mennyi hasznát látta. Szabó István egész élete végéig hálás szeretettel csüngött volt tanárain és soha sem felejthette el a latin és magyar költészet tanárát, kinek lelkes szavai gyújtották meg fogékony lelkében a költészet és irodalom iránti lelkesedésnek szent tüzét, mely halála napjáig fenlobogott lelkében és soha el nem hamvadt. Midőn elkövetkezett reá nézve az a fontos és életbevágó perez, hogy életpályát kelle választania, nem kereste azt, melyben magának, hanem melyben hazájának és az emberiségnek hasznára lehessen — a papi pályát választotta a vallásosság és tudományosság iránti lelkesedésből, mert azt remélte, hogy ezen a pályán használhat legtöbbet embertársainak és élhet legzavartalanabbúl a tudománynak. A papnevelő-intézetben 6 évet töltvén, rövid ideig a püspöki irodában foglalatoskodott. 1826-ban pappá szentelték fel és Karancs-Kesziben 8 évig káplánoskodott ugyanazon derék és példás lelkész mellett, ki őt a katholikus egyház kötelékébe felvette — azután mint lelkész működött Osgyán, Guzsona, Pilis községekben, 1856-tól pedig mind haláláig Kazárott a Mátra tövében, Eger közelében. Egytől-egyig szegény, kis községek ezek, melyek lelkészüknek alig nyújthattak annyit, hogy legszerényebb igényeit fedezzék — de Szabó István soha sem vágyott kincsekre, élete végéig nemes szegénységben és oly igénytelenül élt, bogy véghetetlenűl szerény javadalmazásából még jótékonyság gyakorlására és irodalmi áldozatokra is jutott.