Mészáros István: „Devictus Vincit”. Tanulmányok a magyar katolikus egyház 1945-2000 közötti történetéről (Budapest, 2002)
Az iskolaállamosító országgyűlési ülés előadói beszéde
48 DEVICTUS VINCIT tisztább hagyományai.” (Nyilván a vallásos szellemiséget nevezte Bognár József „valami vizenyős felfogás altató mákonyá”-nak.) „Olyan történelmet akarunk, amelyben nemcsak királyokról, hercegekről, grófokról, bárókról, szóval a történelmi osztályokról lehet hallani, hanem arról is, hogyan élt az elmúlt évszázadok során a magyar nép, a magyar parasztság, hogyan fejlődtek munkaeszközei, hogyan fejlesztette földművelését, milyen viszonyban állt földesuraival, papjaival vagy egyéb hatalmasságokkal... Olyan irodalomtörténetet akarunk, amelyben nem Herczeg Ferenc a legnagyobb magyar író, amely nem fog hallgatni Petőfi forradalmi verseiről, amely megemlékezik Móricz Zsigmondról és József Attiláról egyaránt...” Osztályharcos tankönyvek kellenek tehát, a marxista ideológiával átitatva. De ez is kevés: a tankönyvek anyagának „átpolitizálása” szükséges; bemutatni azt, hogy az ezekben az években folyó hazai kommunista „társadalomátalakítás” a magyar történelem legnagyobb eseménye. „És olyan tankönyveket és olyan iskolai szellemet kívánunk, melyek visszatükrözik azt a változást, amely a magyar nép életében végbement és ahol nem az úri sznobság és a társadalmi egyenlőtlenség ideáljaiban nő fel a magyar ifjúság, hanem a dolgozó társadalom ideáljainak megfelelő tételekben és tanokban”, vagyis a kommunista eszmékben és ideológiában. Ez a tankönyvprogram hű tükre Révai József kultúrpolitikájának. Ha azonban Bognár József alaposabban és szakszerűbben áttanulmányozta volna az általa lekicsinylőleg említett „szentistvántársulatos” tankönyveket, akkor azt tapasztalhatta volna, hogy ezek zöme kiváló tankönyv volt, tartalmilag is, didaktikailag is (de természetesen nem Ortutay kultuszminiszter ekkori, 1948 tavaszán vallott osztályharcos, dialektikus materialista felfogása szerint). S ezen túlmenően: hogy milyen a jó irodalom- és történelemtankönyv, arról sokat lehet vitatkozni, vitatkoznak is; de hogy az államosítás után, 1950-ben elkészült és használatba vett új, „szocialistá”-nak nevezett hazai irodalom- és történelemtankönyvek pedagógiai, didaktikai és tartalmiszaktudományos szempontból egyaránt a hazai tankönyvirodalom történetének igen alacsony szintjét jelentették - ez ma már senki előtt sem vitás. Ide csatolta az előadó - újabb rapszodikus gondolatváltással - arra az ellenvéleményre adott válaszát, amely így hangzott: „Az ember nemcsak csavarja egy nagy gépezetnek, amelynek feladata termelni, termelni és termelni állandóan, hanem lélek is, nemcsak a többtermelés. Más ideálok, más értékek is vannak, s nekünk ezeket az értékeket is szolgálnunk kell.” A probléma aligha tartozik az iskolaállamosítás körébe, az előadó nem is a kérdésre reflektált, hanem egészen más síkra terelte a gondolatot, újabb vádat kovácsolva a katolikus iskolafenntartók ellen: ez a vélemény „sokkal meggyőzőbb lett volna egy olyan időszakban, amikor az anyagi javaktól való elvonatkoztatottságot nem a földbirtokreform-törvény szabá