Mondin, Battista: Pápák Enciklopédiája (Budapest, 2001)
Pápák
374 II. PÁL külső fenyegetések ellenére is sikerült Pogyebrádnak hatalmon maradnia 1471 márciusában bekövetkezett haláláig, éppen amikor már a Rómában folytatott tárgyalások megegyezésre jutottak volna. Van egy pont azonban, ahol II. P. pápasága teljesen elszakad, sőt szembe helyezkedik II. Piuséval, s ez az Egyháznak a humanizmussal való kapcsolata. Igaz, hogy II. P. is „világi ember” volt, aki szerette a művészetet, az irodalmat, a színházat. Pápasága idején kezdtek híressé válni a római ünnepek, a Karnevál és a Győzelmi ünnep, pompájuk és nem kevésbé szabadosságuk révén. „Nem volt híján a műveltségnek, de nemcsak az irodalomnak szentelte magát, elsősorban az ókor iránt érdeklődött és nagy fontosságot tulajdonított a nyilvánosság előtti ünnepélyes megjelenésnek” (Jedin). Szerette a művészeteket, bátorította a tudósokat, az iskolákat, helyreállíttatta az antik műemlékeket, mint pl. Titus és Septimus Severus diadalívét vagy Marcus Aurelius lovasszobrát, és Giovanni di Torquemada bíboros és Bussi „korrektornak”, a klasszikusok kiadójának segítségével megnyitotta az első nyomdát Rómában. A műemlékek és templomok restaurálásán kívül, II. P. még bíborosként emeltette a Venezia téren a csodálatos S. Marco palotát, az Örök Város egyik legimpozánsabb és legnagyobb szabású épületét, amely jelentős történelmi szerepet töltött be. Ugyanakkor II. P. észlelte azt a veszélyt, ami abban a túlságosan emberközpontú, természettudományos és elpogányosító látásmódban rejlett, ami nem volt más, mint a humanizmus. Volt bátorsága erőteljes intézkedéseket tenni annak megakadályozására, hogy a humanisták gyomnövényei túl mély gyökereket eresszenek a keresztény emberek lelkében. A „pápai fogalmazók kollégiumából” — egyfajta általános titkárság a Vatikánban — megkezdte mintegy hetven túlságosan elrugaszkodott értelmiségi eltávolítását, és amikor Platina arcátlan módon tiltakozott, börtönbe záratta és eretnekséggel vádolta őt. Azután a római Akadémia ügye — amelynek élén Pomponio Leto „pontifex maximusnak” neveztette magát — a Cola di Rienzoéhoz és Porcaidéhoz hasonló titkos összeesküvést szervezett, amelynek összejövetelei a katakombákban zajlottak, nos Letót és társait az Angyalvárba záratta, ahonnan nem mehettek el, csak illő elégtételt követően. „Ha Isten életben tart — kiáltott fel a pápa a cselszövés leleplezésekor — meg fogom tiltani az eretnekségekkel és gonoszsággal teli hihetetlen történetek, értelmetlen versek tanítását.” Majd kiadott egy rendeletet, ami betiltotta az iskolákban az ókori klasszikusok olvasását. A pápa intézkedéseitől sújtott humanisták részéről kíméletlen bosszú lángolt fel: a pápát kegyetlen barbárnak s a tudományok gyűlölőjének bélyegezték. Különösen Platina volt durva, akinek gyilkos kritikája -— a híres Vitae romanorum pontificumbm — megbélyegzésként maradt fenn a pápák történetében, minthogy II. P.-t a gyűlölet legsötétebb színeivel festette le. De II. P. nem volt sem barbár, sem obszkurantista, hanem előrelátó ember az Egyházban, aki sok kortársánál