Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
köztük a nagy sikerű Néró és a VH a (1935), de folyóiratokban elszórt publikációi nemzedékének legszigorúbb, ugyanakkor mégis legmegértőbb bírálójává teszik. Szabó Dezsőről, Kassákról, Radnótiról, Márairól kitűnő és megbízható bírálatai jelentek meg a kor haladó folyóirataiban. Új magyar líra című tanulmánykötetében (1927) az elsők között emlékezik meg József Attiláról. A tudósok akkor külön kasztjára tekintve, Horváth János fénykora ez, bár ő ekkor már alig nyilatkozik a kortárs irodalomról; viszont megszületik a középkori magyar irodalom írókat is ihlető nagy szintézise, A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931) és Az irodalmi műveltség megoszlása (1935). Hankiss János (1893—1959), a debreceni egyetem tanára Európa és a magyar irodalom (1943) című összehasonlító irodalomtörténetével hozott új szempontokat a kutatásba. Turóczi-Trostler József (1888-1962) 1919-ben a világirodalmi tanszék professzora, emiatt egy időre felfüggesztették, majd Szombathelyen tanárkodott, a régi magyar irodalom európai kapcsolatairól írt tanulmányokat (A magyar nyelv felfedezése, 1933) és a haladó német irodalmat népszerűsítette — fordítóként is — egy olyan korban, amikor a hivatalos Németország mindent elkövetett annak letagadására. Révay József (1881—1970), akiről tizenkilencről szólván és, később, szerkesztőként (Tükör) már megemlékeztünk, a klasszikus latinságról írt ismeretterjesztő könyveket (Petronius és kora, 1927; A költő és a császár, 1937; Séták a római Magyarországon, 1943), melyek a már-már feledett római antikvitást hozták emberközelbe. Király György (1887-1922) korán meghalt, kutatásainak eredményei azonban máig érvényesek. Az első olyan kutató, aki a régi magyar irodalmat az olvasóközönség elé vitte (Egy özvegyasszonyról és egy katonáról való história, 1920; válogatás Heltai, Bornemisza, Haller, Pesti Gábor, Rosnyai, Prágai András, Szenes Molnár műveiből.) 1155