Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
lis KMP tagjai bizonyos gyanakvással és értetlenséggel figyelik a számukra túl szertelen, túl „bohém”, túl szabados, mindenféle dogmának fittyet hányó költőt. Ily módon ő ezekben az években nem egyszer két szék közt a pad alatt találja magát. Magánélete is válságos és zaklatott: nincs biztos állása, de alkatilag is alkalmatlan erre; lélekgyógyászati kezelésekre jár; szerelmei is megviselik, a már jelzett szeretet-szerelem közötti határvonal elmosódása miatt. Anyát és szeretőt, feleséget és barátot keres egy személyben húsz-egynéhány éves, életvidám lányokban — ami ugyan elvileg a legtöbb férfira jellemző, de nem ennyire kiélezetten. Mindez azonban nem akadályozza abban, hogy nagyszerű verseket újon. Élete a szó biológiai és egészségügyi értelmében egyre zsugorodik belső világa, költészete pedig a világegyetem felé tágul. 1927 karácsonyán írta egyik legszebb szerelmes versét: Áldalak, búval, vigalommal. Hajnalban nyújtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja szerelmes szívére borítja. Kis ritmusváltással, parányi hangsúlyáthelyezéssel Petőfistrófa is lehetne ez az utolsó versszak, ha meg nem előznék ilyen sorok: Topogásod muzsikás romlás... Hasonlatainak világa Adyból nőtt mássá; valami plebejusi, valami villáni szín éled ilyen soraiban: „értünk mezítláb jön a foltozott halál” (Magyar Alföld, 1928). Nincs az a nyugalmas idill, melybe bele ne hasítana a társadalmi állapot tudata: Nyár (1929), Eső (1932. január). Az Esőben például 1210