Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
A holnap hősei (1906-1920)
Ebben az 1906-os — valójában már 1905-ben összeállított - kötetben vannak ezek a versek: A Hortobágy poétája; A Tisza-parton; Lelkek a ponyván; Korán jöttem ide; A magyar ugaron; Harc a Nagyúrral; Új vizeken járok... És a Héja-nász az avaron meg A vár fehér asszonya meg az Egy ócska konflisban. Ha csak ennyit ír, s elhallgat, már ezzel a kötetével is halhatatlan. Lehetetlen megmaradni a tartózkodó-értékelő pózában; kikívánkozik e sorok írójából, hogy mit jelentettek ezek az Ady-versek megjelenésük után harminc évvel is középiskolás diákoknak, amikor a magyarórákon csak vakmerőbb és lelkes tanárok magyarázták sorait, mint az apostolok Krisztus tanítását a feltámadás után. Borzongtunk a gyönyörűségtől. Fékeveszetten új, más, lázítón felszabadító versélményt kaptunk. Ez pénze azt is jelenti, mennyire lefojtódott, mennyire elmaradt az iskolákban tanított líra a kortól. Hiszen ekkoriban már a szélesebb irodalomkedvelő közönség körében úgyszólván ismeretlen József Attila is túl volt időben oly rövid életművén. És mi még mindig Adyt bújtuk. Persze, mert ha nem is tiltották, de valahogy mégis tiltott gyümölcsnek éreztük. Most, a század végéhez közeledve, újraolvasva Adyt, József Attila szeretetében, újabb jeles költők ismeretében is megmaradt ez a borzongatón, lázítva vigasztalón és vigasztalva lázítón különleges élmény. Ennek számomra hármas magyarázata van: először, Ady a magyarság legkínzóbb, döntésre leginkább váró problémáit fogalmazta meg. Rátapintott sebeinkre, orvosért kiáltva könyörtelenül kitakarta azokat. Másodszor, az addigi versszerző gyakorlathoz képest szinte már szemérmetlen feltárulkozása az olvasó legbensőbb, majdhogynem lélekgyógyászi azonosulását teszi lehetővé az olvasottakkal. Ady csodálatosan tudott dolgokat „kimondani”. Harmadszor, Adynak annyira saját, egyedi kifejezési formája lett az akkor legkorszerűbb módszer, a Jugendstil színezett varázsa- 930