Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
felgyujtani Budapestet, morzsámra madarat várni, rossz kenyerem földhöz vágni, jó szeretem megríkatni, kicsi húgát ölbe kapni s ha világ a számadásom, úgy itt hagyni, sose lásson — Ő köttető, áldoztató, most e verset megírató, nevettető, zokogtató, életem, te választató! Sokan elemezték ezt a furcsa remekművet: Török Gábor például (Költői rébuszok, 1974), és eredményeiket felhasználva és összegezve, Szabolcsi Miklós: „A József Attilánál oly gyakori leltárversek sorába tartozik. De ezúttal az élet elemei, darabjai »széténekelt«, szétesett formában vannak jelen. Az egész vers szinte egyetlen ideges, türelmetlen legyintés, dühkitörés-sorozat. Ürügy, alkalom: egy köznapi cselekvés. A közelre, mindennapi helyzetre utaló Ezt szóval indul. S a látszólag egyszerű cselekvés, amelyet a lehető legköznapibb szavakkal fest, szinte kiváltja a tóduló, áradó asszociációkat, cselekvésdarabokat, emlékeket és vágyképeket. A nyelvtani forma, amelyben az életdarab e képei, e vágyképek megjelennek, az infinitivusos felsorolás. Török Gábor utal az előképre, az analógiákra, köztük a József Attilához oly közel álló Ady-versekre (Sírni, sírni, sírni; Az ágyam hívogat) vagy Juhász Gyula Formát keresnijére, Gyászköntösére, s utal arra is, hogy a francia parnasszista költészetben s a német expresszionistáknál, August Strammnál is megvan ez a verstípus. Ezek közül legközelebb Ady utóbbi verséhez áll a József Attiláé, nemcsak hangmegütésben, hanem mindenekelőtt az élethelyzet azonosságában, hasonlóságában. A vers menetét tehát nem a választás, a vágy vagy kényszer szabályozza, hanem az indulat, emlék, nosztalgia, érzelemhullámzások keltette pszichológiai állapot visszaadása, s ezért a vers a kor 1207