Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
asszociációs technikájának egyik példája. Közelebb álljoyce Ulysseséhez, mint Juhász Gyulához. A vers üteme száguldó. A főnévi igenevek végződései a maguk ismétlődéseivel, a kínos szabályossággal betartott versmondattan, a gyors hangulatváltozások, az ellenkezőjére fordított cselekedettöredékek mind ezt a fokozódó, egyre idegesebb gyorsulást sugallják.” (Szabolcsi Miklós: Érik a fény, 1977.) Mindehhez azt fűzhetnők, hogy a vers olvasása — ha átélve és átgondolva olvassuk, netán félhangosan mondjuk — bennünket is izgalmi állapotba hoz, s ha vérnyomásmérővel kísérleteznénk, bizonyára vérnyomásunk is emelkedne. A versnek ez a zihálása valami kimondhatatlanul, valami rémületesen fontos és nagy elhatározás küszöbéig való eljutást sugall, valami visszavonhatatlanul nagy és szörnyű dolgot, melynek végrehajtása előtt azonban megtorpanunk és egy mindent feloldó kacagásban, majd ezt — természetszerűleg — követő sírásban semlegesítve élünk tovább. Egy másik ilyen klasszikusan József Attila-vers 1926-ból a Végül. Lírai önéletrajz, egyetemessé tárulkozó általánosítással, mert földünkön az idő érik zajtalanul és félelmesen. 1927 őszén József Attila már itthon van. Nemrég jött haza Illyés Gyula, jön Hatvany és Ignotus, Kassák is... Ideje, hogy bemutatkozzék harmadik kötetével: Nincsen apám, se anyám. Nyilván szándékosan választotta címül az 1925 tavaszán a Szegedi Új Nemzedék által megtámadott és Horger professzor által inkriminált, immár négyéves versét. Tamás Attila írja erről a kötetről: 1208