Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták, bár velük voltam volna én boldogan, így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. (íme, hát megleltem hazámat...) 1937. december harmadikán, Balatonszárszón, József Attila egy tehervonat alá ugrott és meghalt. Életműve, ha fájdalmasan szakadt is félbe, teljes értékű. A társadalom nem fogadta azzal a szeretettel, amire a költő annyira vágyott, és az irodalmi közvélemény is mostohábban bánt vele a kelleténél. De a szeretetet apja vonta meg tőle először, és apja hiánya miatt édesanyja, Árvácska sorsa lett az övé, itt szerezte a halálos lelki sebet. Persze, hogy apa és anya így bánhasson fiával, ahhoz az a társadalmi rend kellett, ami akkor volt. Ebben az összefüggésben József Attila a társadalom áldozata. Ilyen dialektikus összefüggésben nézhetjük költői fogadtatását. El is ismerték — hiszen harmincévesen kedvezően írtak róla, szerették s ellensége se volt több mint tehetséges kortársainak; megjelent — életében — hat kötetkéje, az első 1220