Nemeskürty István: A magyar irodalom története 2.. A kezdetektől 1946-ig (Budapest, 2012)
Béklyózott esztendők (1920-1845)
elsőként tapasztalták meg, akiket a nemzetieskedő türelmetlenség jegyében neveltek, akiket fiatalon és kíváncsisággal telve értek a legkülönbözőbb eszmeáramlatok. Miként sikerült ily körülmények között emberül helytállniok, s jó költővé fejlődniök, érdekes feladat ennek megfigyelése és leírása. Jó néhányuk már ott szerepel Halász Gábor egyik bírálatában, mint reménység; mégsem írunk le neveket, nehogy fejtegetésünk igazságtalan vagy elfogult felsorolássá váljon. Igen sok ma is alkotó, tisztelt és szívesen olvasott írónk és költőnk indult ekkor, a harmincas években. Lezárt életműveket vehetünk hát csak sorra, s ezekre az életművekre is, mint mindig, a halál tett pontot. De milyen halál! József Attila maga választotta, de a társadalom kergette bele; Dsida Jenőt a betegség vitte el; Bálint Györgyöt, Radnóti Miklóst és Gelléri Andor Endrét megölték, halálba küldték. Már ötük neve is mutatja: a jelzett keserves körülmények ellenére is milyen színes, változatos, értékes irodalmat műveltek; József Attila személyében pedig Ady Endre utódaként korunk legnagyobb költője lépett elénk. Bálint György (1906—1943) a marxizmus elkötelezettje, hírlapíró a szó klasszikus értelmében; tárcái novellákkal felérő irodalmi alkotások. A Pesti Naplól dolgozott, a Daily Expresst tudósította, sokat utazott. Jó filmbírálatokat írt. Ő is versekkel jelentkezett (Strófák, 1929); életében megjelent tanulmánykötetei: Az idő rabságában (1935); Jégtáblák, könyvek, koldusok (1937); Veszély Ázsiában; Búcsú az értelemtől (mindkettő 1940); Az állatok dicsérete (1938) című kötete a Heltai Gáspár- és Fáy András-típusú mesék tárcává átköltött folytatása; a nagyvárosban szokatlan, váratlanul feltűnő állatokat írja le; s közben ő is, olvasója is emberekre gondol. 1282