Németh László (szerk.): A lélek erejében. Válogatás Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek tízéves főpásztori szolgálata alatt elhangzott szentbeszédeiből, előadásaiból, 1987-1997 (Budapest, 1997)
1991
amikor nem akarja valaki világra hozni saját gyermekét és engedi, hogy gyermekének az életét kioltsák még megszületése előtt. A közvélemény minden ellenkező hatása ellenére is egyházunk ma is szilárdan hirdeti az isteni parancsot, az emberi élet védelmét. Amikor Szentatyánk, II. János Pál pápa augusztusban köztünk volt, nem tehette meg, hogy nyomatékosan ne hangsúlyozza az emberi élet védelmét. Máriapócson hallottuk tőle: „A házasfelek kölcsönös szeretetéből gyermekek élete fakad, házastársi egységük maradandó jeleként, atyaságuk és anyaságuk sajátos összefonódásában. A gyermekkel a szülők Istentől új felelősséget kaptak, a család küldetése kitágul! Az abortusz ezért nem a szeretet élő titkának a halála-e? Ezzel kapcsolatban nyomatékosan felszólítalak benneteket arra, hogy olvassátok el püspökeitek legújabb, rendkívül időszerű megnyilatkozását.’’ Szombathelyen Szentatyánk kiemelte, hogy lelkipásztori látogatása egybeesik annak az „imakilencednek” a befejezésével, amelyen magyar keresztények összejöttek, hogy imádkozzanak és elmélkedjenek az anyaméhben megfogamzott életről. Majd ezt hallottuk tőle: „Hangsúlyozom, hogy minden egyes emberben, abban a parányi emberi lényben is, akit az édesanya szíve alatt hordoz és aki éppen hogy elkezdte életútját... Napjainkban sokféleképpen, erőszakosan fordulnak szembe az emberi élettel, különösen a gyöngék és védtelenek életével. Az elsötétült lelkiismeret megnyilvánulása ez, amely nem tesz alapvető különbséget az erkölcsi jó és rossz között. Szükséges ezért, hogy a keresztények szóval és tettel kiálljanak az emberi élet védelme mellett, és arra törekedjenek, hogy minden ember és az egész társadalom elismerje az élet sérthetetlen értékét, és előmozdítsa annak teljes kifejlődését Isten törvényének változhatatlan alapelvei szerint. Mindegyikünktől ezt kéri Jézus, a jó Pásztor, aki minden egyes báránykát ismer, mégha nagyon kicsi és ismeretlen is még akkor is, ha el van rejtve anyja méhében.” Abasár hívő közössége most ezt a pápai tanítást követi, amikor emlékművet állít fel az ötmillió meg nem született magyarnak. Azoknak, akiket még anyjuk sem ismerhetett meg; azoknak, akiket senki meg nem siratott, nem gyászolt meg, még édesanyjuk sem; azoknak, akikre senki sem emlékezik; azoknak, akik az emberi lelkiismeretlenség áldozatai lettek, még mielőtt a napvilágot megláthatták volna. De nem elegendő, hogy csak emlékezzünk. Az életmódot is meg kell változtatni. Legyen ez az abasári emlékmű felkiáltójel a magyar társadalomban, amely figyelmeztet az emberi élet megbecsülésére, védelmére. Felkiáltójel, amely indít az erkölcsi értékek megbecsülésére, az erkölcsi jó követésére, mégha az áldozatot kíván is meg. Végül legyen felszólítás az engesztelésre is. A hívő keresztény annak a tudatában él, hogy az elkövetett bűnökért, az egész nemzet bűneiért engesztelnie kell. Ezt hallottuk a mai szentleckében: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal,... sőt ránk bízta a kiengesztelődés tanítását... Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 6,19. 20). Ezzel a lelkülettel áldom meg az emlékművet, ezt a lelkületet tartsa ébren Abasár hívő népében, de egész magyar népünkben is. 102