Németh Tibor György: Eltemetett gondolatok. Elmélkedések társadalomról, politikáról, vallásról, 1958-1990 (Budapest, 1992)
Elmélkedések társadalomról, politikáról, vallásról 1958-1990
találhatók, melyek a két alkotót elválasztják mind alkat, mind verstechnika szempontjából. Ezek közül másodikként a pátoszt és a retorikai lendületet kell említenünk, ami oly idegen a verseit kínban izzadó József Attilától. Illyés — bár modern költő — nem riad vissza a retorikai fogásoktól sem, melyekkel a tőle megszokott — az olvasó, illetve a cenzor esetleges reakciójával számoló — okossággal él. „... volt törvény abban, hogy éppen a nép/lelke mélyéből... /küldted a sikolyt föl?” — írja Bartók c. versében kérdő formában, ami kijelentésként a „nacionalizmus” vádját zúdíthatná nyakába, s retorikai remeklés „Egy mondat a zsarnokságról’ c. költeménye is, melyet életében nem adatott ki. Számára tehát nem idegen a XX. századi magyar és európai költészetre egyébként nem jellemző szónokias hév, mely nem oly izzó, lángoló, szenvedélyes, mint pl. Petőfié, a maga nemében azonban mesteri, amit a fentebb idézett Bartók c. vers kérdő, felkiáltó, kijelentő, felszólító mondatainak sodrából is kiérzünk. A .Bartók"-on, de Illyés más, nagy ívű művein is látható, hogy a szerző szónokias, deklamatív lendületű verseit egy-egy poénra hegyezi ki, amelyekkel mondanivalóját véglegesen lezárja, összegzi. Ilyen poén pl. a Bartók befejezésének e hat sora: „Dolgozz jó orvos... /ki muzsikád ujjaival / a jaj siralmát ... mi helyettünk, / — kik szívnémaságra születtünk. / kizenged idegen húrjaival”. Vagy:__maga az isten se tudhatta másképp" (A reformáció genfi emlékműve előtt), „... hogy szépség és igazság és jóság és szabadság / mosdasson, derítsen, segítsen / befejeznünk Ádám földszelídítő harcát: / mivel nincs túlvilág, sem isten.” (.Mors bona, nihil aliud"stb.) (A legutóbbi mű gondolataival itt nem kívánok vitába szállni.) Ha Illyésnek e késői, „érett” műveit József Attila költeményeivel hasonlítjuk össze, akkor nyilvánvalóvá válik egy másik különbség, az, hogy költészetünk ez utóbbi nagyja (József Attila) már ifjúkori verseiben „poénről poénre” halad, verseinek minden szakasza, olykor egy sorpárja is „poén”, ami a fent mondottak után törvényszerű, hisz a „magasságot” tartani kell. (E szemszögből külön elemzést érdemelne a „Mikor az utcán átment a kedves’vagy a „Bánat’korábbi változata.) Ezenkívül József Attila szókötéseit, ige-, melléknévhasználatát, jelzőit olyan utánozhatatlan meleg, bársonyos báj jellemzi, s oly fokú eredetiség, amit Illyés — főként ha a versszövegből kiemeljük egy-egy mondatát, gondolatát — nem mondhat magáénak. Idézek pár részletet József Attila korai műveiből, melyek szemléltetik, mire gondoltam itt. „Átizzadt / szennyes ing hül vállukra’ — írja pl. .Éhség" című 133