Németh Tibor György: Eltemetett gondolatok. Elmélkedések társadalomról, politikáról, vallásról, 1958-1990 (Budapest, 1992)
Elmélkedések társadalomról, politikáról, vallásról 1958-1990
A „zseni” romantikus fogalom, s a magyar szóösszetétel híven tükrözi a romantikus tartalmat. A zseni karaktere érzelmi síkon leginkább az érzések, indulatok hőfoka, a szenvedély felől közelíthető meg. Értelmileg pedig, mint lángszerű fellobbanás, váratlanság és hirtelenség, amellyel a lángész, a lángelme igaz, találó megállapításokra jut, vagy mint állandó, lázas alkotóhév, amelyben a zseni folytonosan ég: nemegyszer pedig mint elemi erő, ami a zseni műveiből árad. Ha a zsenialitást az érzések, az indulati töltés felől vizsgáljuk, „pár excellence” zseni a „Sturm und Drang” („Sürgés és ajzás”) korában Goethe és Schiller, a zenetörténetben Beethoven, nálunk, a magyar irodalom történetében Petőfi, ha az elemi erőt vesszük alapul: Ady. A zseni, a géniusz (Amerikában ma is ezt a kifejezést használják) gyakran egyben tudományos, művészi, képzőművészeti, zenei, irodalmi törekvések összegezője, s megújítója is. Nem osztályozható, „beskatulyázható” jelenség, aki mestersége szabályainak betartásával maradandó műveket alkot, hanem ő maga teremt a szabályok, korlátok áttörése közben új korlátokat, új szabályokat. Persze, őt is érik hatások, indíttatások, de belőle ezek is lángszerűen fellobanó, gyors és elemi reakciókat váltanak ki. Ilyen hatások érték Petőfit a magyar népdallal való találkozás közben, Bartókot a magyar, román, szlovák, arab népzenével való ismerkedése folyamán, Sztravinszkijt Satie s több más francia kortárs zeneszerző műveinek hallgatásakor, József Attilát, mikor Vikár Béla „Kalevala" fordítását olvasta (1. „Áradat"). De a mondottak másokra is érvényesek, Homéroszra, Dantéra, Shakespeare-re, Mozartra, Wagnerre, Michaelangelóra, Leonardóra és sok más fényes nevű alkotóra Napjainkra az érzelmi hév, a szenvedély inkább a szenvedés irányába tolódott el, mely a társadalom szokásaival, konvencióival való szembenállásból fakad, jégpáncél alá szorítja az indulatokat, s az elmét bizarr, groteszk ugrásokra (disszonanciákra) késztetheti. Ezért nem értette egy időben a közönség Bartók — korábban Mozart, Beethoven — zenéjét, József Attila költészetét sem. Illyés Gyula Bartókról szóló művében találóan állapítja meg, hogy az emberiségnek, a hazai publikumnak a második világháború révén előbb a szenvedést kellett megtanulnia, mielőtt az „agresszív, nagy zenész" életművét megérthette volna. A kor bűne volt, hogy — míg élt — éppily kevéssé méltányolta József Attila költői lángelméjét, azokat a vakmerő és csodálatos 36