Nyíri Tamás: Antropológiai vázlatok (Budapest, 1972)
4. Az ember társadalmi és személyes léte
ha azt kell tapasztalnia valakinek, hogy senkinek sincs rá szüksége,, hogy teljesen fölösleges. Életünknek úgy van értelme, ha mások bíznak bennünk, ha másoknak jelentünk valamit. Létünknek értelméhez hozzátartozik, hogy értelmet adjon mások létének (vö.: József Attila: Gyermekké tettél). Mindez nem érinti a személy abszolút értékét. Abból, hogy a személy nem használható eszközként, nem következik, hogy vonatkozások nélküli üres térben áll. Minél gazdagabbak a személy társadalmi vonatkozásai, annál értékesebb a személy is. Éppen a valódi kapcsolatok őrzik meg attól, hogy a „dicsőség rabszolgája" legyen, vagy hogy igazi belső értékek helyett megelégedjék látszattal és illúziókkal. Csak abból a gyermekből lesz kiegyensúlyozott felnőtt, akinek örülnek, akit szeretettel vesznek körül, akire büszkék. Ha a gyermek észleli, hogy örülnek neki, akkor kellő önbizalomra tesz szert, s nem fut majd később hiú dicsőség után. Ezért kellenek a baráti kapcsolatok is, ezért van szükségünk olyan emberekre, akik valóban értékelik jelenlétünket. Nem elég, ha csak „felebaráti szeretetből" segítenek rajtunk: csak akkor találjuk meg magunkat, ha nem kötelességből szeretnek és értékelnek. Rászorulunk arra, hogy a másik ránk szoruljon. Életemnek akkor van értelme, ha van, aki feltétel nélkül elfogad, ha az ő életének az én életem ad tartalmat. Az emberi élet tartalma az, hogy a másik ember életének a tartalma legyen. Aki fölöslegesnek érzi magát, az ráerőszakolja jelenlétét a másikra, a másik visszaretten a tolakodástól, s ez elmélyíti a fölöslegesség érzetét. Ebből az ördögi körből nagyon nehéz kiszabadulnunk. Gyógyitás helyett a megelőzés a megoldás. E bénító fölöslegesség-érzetet pótolja a feltűnés keresése is: amikor valaki nevetséges teljesítményekkel igyekszik kivívni magának a társadalmi elismerést. Ide sorolható a hatalom akarása is: akinek hatalma van, az félelmet kelthet, s mások félelme látszólag növeli önértékét és önbizalmát. Ebből a helytelen érvényesülési ösztönből fakad a „klerikalizmus" is: az Isten iránti tiszteletnek az ember szolgálatába való állítása. A másokért való léttel függ össze, hogy mindenkinek van társadalmi „szerepe", amely értékes mindaddig, amíg az ember nem lesz „szerepjátszó". 156