Puskás Attila: Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés (Budapest, 2015)
Harmadik rész. Rendszerező krisztológia
Első fejezet: A bűn mint többszörös elidegenedés had személyközpontnál kevesebbek és alacsonyabbrendűek, így többé már nem a személy határozza meg önmagát (nem ő elhatározásainak elégséges oka), hanem a nálánál kevesebb és alacsonyabbrendű szenvedélyek. így válik az abszolút szabadságra törő személy a személyénél alacsonyabbrendű javak és szenvedélyek rabszolgájává. Az abszolút szellem jogaira törő teremtett szellem nem képes többé a saját szellemi létét megvalósító szabad önbirtoklásra, a szellem alatti erők martalékává válik. Az önmagával, embertársaival és Istennel való meghasonlás, valamint a földi javak szenvedélyes megkívánása okozta rabszolgaság tehát egyszerre többfajta szenvedés forrása és ennyiben büntetés. Ezt a többszörös kielégületlenséget, az önmaga legmélyebb vágyaival való szembekerülést, a fokozatos kiégés és fásultság élményét azonban a bűnös csak akkor tudja gyógyító büntetésként felfogni, ha - legalábbis homályosan - vágyik valami jobb, végső fokon a megtérés után. Amíg teljesen azonosul bűnös énjével, addig a megtapasztalt szenvedés csak keserűséggel tölti el. Amint a bűn a testen keresztül válik érzékelhető valósággá, ugyanúgy a bűn büntetése is a testen keresztül fejti ki hatását. A bűnös többszörös meghasonlása és az anyagi világ alatti rabszolgasága a testi halálban (vagy legalábbis a halálfélelemben) lesz elkerülhetetlenül megtapasztalandó szenvedés. Ebből érthető, miért tekinti a Szentírás a testi halált a bűn természetszerű büntetésének (és Krisztustól elvonatkoztatva) az örök halál, vagyis az örök kárhozat érzékelhető előképének. Az önmeghasonlás szenvedése a halálban éri el természetszerű csúcspontját. Ti. az emberi lélek és test egy konkrét valóság: a test nem csupán „porhüvely” vagy ruha, amelytől szívesen megszabadulnánk. Ellenkezőleg, a testem önmagam konkrét létformája, és ezért a testem halálát mint saját halálomat élem meg még akkor is, ha tudom vagy hiszem, hogy lelkem, személyem magja túléli testemet. Ebből érthető, hogy a halál közeledte miért tölti el a legtöbb embert olyan mély rettegéssel: a test halála személyes létét fenyegeti végső megsemmisüléssel. Ha a haldokló bűnös hívő ember, akkor haldoklásában megtapasztal valamit az Istentől való végső eltávolodás élményéből, hiszen Isten maga az élet, ő pedig éppen most szakad el az élettől. Ha nem hívő bűnös haldoklik, akkor az Istentől való elhagyatottság helyett csak egy végső kiszolgáltatottságot tapasztal meg: a személytelen végzet minden személyes gondja iránti érzéketlenségét. Mindesetre, mind a hívő, mind a hitetlen bűnös szembekerül önmaga valóságával. Úgy akart élni mint egy „Abszolútum”, „Isten”, aki soha meg nem hal és önmaga legfőbb erkölcsi normája. Most azonban rá kell ébrednie arra, hogy léte mennyire nem magától értetődő és szükségszerű. Saját megsemmisülése nemhogy nem elképzelhetetlen, hanem a haldoklási folyamat természetszerű következményének tűnik. A haldokló egyre jobban eltávolodik az őt körülvevő embertársaitól. Ha eddig saját érdekeit szolgáló eszközökként bánt velük, most egyszerre kisiklanak hatalma alól. Senki sem halhat meg helyette. De ha az emberség szikrája még él a haldokló bűnös . A formát itt nem tomista értelemben használom, bár azt a tomista meglátást fejezem ki mai nyelven, amely szerint a lélek a test formája, a kettő együtt alkot egyetlen valóságot. Mindez nyilván nem szükségképpen vonatkozik a váratlan, hirtelen, álomban bekövetkező halálra, de nem zárhatjuk ki azt a feltételezést, hogy a test és lélek szétválása minden esetben szükségszerűen tudatos folyamat. 385