Rilke Rainer Marie: Szonettek Orfeuszhoz. Műfordítás bevezetéssel és jegyzetekkel (Budapest, 2014)
Jegyzetek
Ez egy új, magát egyre durvábban állító és az emberi lét bensőségét növekvően pusztító hatalom. Rilke szerint „mi” — a költő és olvasói, és főleg Orfeusz — nem ide tartozunk: nekünk a lét varázslat — misztérium. Csak a vallás nyelvén — a hódolat és dicsőítés nyelvén — lehet a lét titkait valami módon megsejtetni, persze teljesen kifejezni aligha lehet. Az utolsó sorok bonyolult képe mégiscsak érthető, hiszen a legelső szonettre utal vissza. A zene — Orfeusz zenéje — épít az embernek lakást, nem praktikus, nem „használható” — tehát nem fizikai — otthont, hanem egy teljességgel „megistenült” Orfeuszlakot úgy, ahogy a legelső szonett (Első rész: 1. szonett) utolsó sora mondta: a belső csend és a zene elmélyedt hallgatásának (itt „Schweigen”, ott „Gehör”) templomát. 11. A költő nyilván elítéli a karszti galambvadászat módszerét, amit személyesen megfigyelt. A vidék lakói vitorlavászon darabokkal ijesztették ki a barlangokból az ott ülő madarakat, hogy azok előre kifeszített hálókba repülve élettelenül hulljanak a barlang bejárata elé. Ugyanakkor az utolsó hat sor kegyetlen állításokkal csak anynyit mond, hogy az ember ezt egyszerűen és tiszta szívvel teszi. Mert szeretünk gyilkolni, azért tesszük derűs lélekkel. Önkéntelenül József Attila sorai jutnak eszünkbe: 156