Rónay László: Felhegyi legendák. Ifjúsági regény (Budapest, 2002)
"Ez világ sem kell már nékem"
Ültek a pádon. Alkonyodott. Beszuszogott a busz. Kati szökkent le róla, kecsesen elfogadta egy fiú segítségét. Oboa volt nála.- Szegénykém... - Muci legszívesebben megsimogatta volna barátja komor arcát.- Menjünk! - Pufi felemelte a Balassi-kötetet, s akkorát sóhajtott, mint egy lustálkodó oroszlán. Végtelen hosszú volt a hazáig vezető út. A világ minden súlya Pufi vállára nehezült. „Ez világ sem kell már nékem, nálad nélkül szép szerelmem.” Balassi sorai jártak elméjében. Aztán arra gondolt, lecsó lesz vacsorára. Valami halvány vigasztalás. Lecsó helyett vendégek, apa barátai. Ezeket az együttléteket szerette. Meghúzódott egy sarokban, figyelte beszélgetésüket, jókat mulatott felcsattanó vitáik hallatán. Még hogy az írók szelídek...- Vagyok olyan paraszt, mint te! - kiáltotta dühödten az idősebb Szabolcsi, és Ungárra meresztette szemét. Egyetemi kollégák voltak, azóta is a legjobb barátok. Csak Bach és Kosztolányi ne lettek volna! Azt még elnéző mosollyal fogadta az idősebbik Szabolcsi, hogy Ungár szerint Bach unalmas, „ra-ta-ta-ta zenét ír”, de mindig üvöltözni kezdett arra a kijelentésre, hogy Kosztolányi volt az utolsó magyar író. Nevekkel bombázta a makacs Ungárt:- És József Attila? - Ungár legyintett, és rendtársa dolgozatát idézte: „József Attila lírájában az őrület szele fúj!” Pufi ilyenkor attól tartott, hogy apja szélütést kap.- Szabó Lőrinc?- Materialista!- Illyés?- Lefeküdt nekik! - Apjával közös sétáik során gyakran találkoztak Illyéssel. Nem látszott lefekvő típusnak.- Németh László?- Mit akarsz vele? Nem is szereted!- De nagy író!- Kis Szabó Dezső! Az idősebb Szabolcsi fölhördült.- És te tanítod az ifjúságot irodalomra! Hát Weöres Sándor?- Nem értem. Csak játszik. 81