Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra (Budapest, 2002)
Új nemzedék
1924-ből való) egy másik, a tudatmozgásra utaló határozó, az „okosan” sejteti, hogy az Úrral közvetlen viszonyban lévő lírikus felnőtt is. Ezt bizonyítja az 1925 végén írt Isten bensőséges, ugyanakkor távolságiamban feszült ellentételezése is: Láttam, Uram, a hegyeidet s olyan kicsibe vagyon én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, de apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában elvész az ő gyönge dadogása, mért nem tudom hát sokkal szebben, mint a hegyek és mint a füvek, s ágyam alatt hál meg a bánat: szívükben szép zöld tüzek égnek, hogy az elfáradt bogarak, mind hazatalálnak, ha esteledik, s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalommal ott állsz útjuk végén — meg nem zavarlak, én Uram, elnézel kis virágaink fölött. A megőrzött, tisztának mondott gyermeki szemlélet József Attilánál a játékosságban is megmutatkozik: személyiségjegye is volt, de versei megformálásában, képvilágában, dikciójában ugyancsak fel-felbukkan. Némelyik kedves témáját több változatban is kidolgozta, komolyan és derűsen, mintha ellentétes nézőpontokból közelített volna ismert jelenetekhez, s azok különböző értelmezési lehetőségeivel szembesült. Az 1929-ben írt Betlehemi királyok mesteri pillanatkép, a gyermekmondókák tónusát idézi, a Betlehem ugyanezt a témát a sivár, reménytelen, lefokozott magyar valóságba állítja bele: .. .Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gőzük a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakai.- 64 —