Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra (Budapest, 2002)
Új nemzedék
nikus rendjét és fejlődését nyilvánvalóan akadályozó önző individualizmus és közömbösség élete végéig foglalkoztatta. Keserűen kellett tudomásul vennie, hogy a kis népek a nagyobbak játékszerévé lettek, s ezért szüntelenül nyomatékosította azokat a hagyományokat, amelyek a magyarság számára erkölcsi mércéül szolgálhattak. Ez a törekvése a magyarázata annak, hogy közérthetően, világosan fogalmazta mondandóját, lemondott azokról a modem költői kifejezésmódokról, amelyeknek pedig kitűnő ismerője volt. Tekintélyét épp küldetéstudatával s nemzete érdekeinek prófétikus képviseletével alapozta meg. Példája annak is bizonyítéka, hogy a nemzeti költészet nem feltétlenül partikuláris, sőt, az igazi tehetség európai rangúvá teheti. Isten szólongatója: József Attila Illyés Gyula nagykorú keresztény volt. József Attila és Berda József istenes verseit mindvégig gyermeki magatartás jellemezte. Mindketten a gyermek fájdalmával vették tudomásul, hogy a világból kivesztek olyan értékek, mint a szeretet vagy a szolidaritás. József Attila élete végéig különféle hangnemekben Istent szólongatta. Berda viszont maga köré varázsolt egy aranykori világot, amelyet ízek és illatok lengtek be. Ezeket viszszaidézve zengte a teremtés gazdagságát. József Attila gyermekkori vallásos élményeiről, lehetséges bibliai és litargikus ihletőiről Hegedűs Lóránt számolt be tanulmányában. Már első verseiben meghatározónak mondható a szeretethiány tragikus érzése s egy ismeretlen hatalomhoz való kötődésének vágya. A fogalmazás és a versbeszéd Adyt idézi, magatartásából azonban hiányzik a dac, inkább kicsit közhelyesen, némi szerepjátszással idézi a végtelenbe röpítő elmúlást: Csüggedő szívvel loholok egyre, keresek valakit a Végtelenbe, loholok egyre- 61 -