Rónay László: Legyél önmagad (Budapest, 2004)
Hétköznapok
elviselhetővé, ez töltötte meg értelemmel a hétköznapjait. Nyomottan ébredt, magába döntötte a kávét, és borotválkozás közben szép terveket szőtt, mit is olvas, miről is ír majd. Ám a tervek beteljesítés híján maradtak. Inkább a földrajzkönyvet bújta, szeretett volna a két leckényi előnyt szerezni. Néha végigballagott hajdani útjaikon. Az üres telkeket beépítették, a megszokott kis üzletek eltűntek. Muciékat már régebben kizsuppolták, egy farkasréti házba költöztették őket. A kertjük egy része maradt meg, néha látta, amint Mária néni meggyszínű melegítőjében hajladozik a vetemények között. A barátokat is széthordta a szél. Lakatos Pisti Sopronban lett gyermekgyógyász. Tóni Tatabányán vezette a kórházi laboratóriumot, megnősült, de ha ritka találkozásaik alkalmával hogylétéről kérdezte, tréfával ütötte el a választ. Balázs az ortopéd klinikán működött, ő volt az egyetlen, akivel összeösszejöttek. Ilyenkor búslakodva szemlélték a lassan apadó sörhabot. Havonta megírta zenekritikáját, és apa olvasónaplójával bevitte a szerkesztőségbe. Elcsevegett régi barátaival, végighallgatta a professzor úr intelmeit, időnként az órájára pislantott: el kellett érnie a déli vonatot.- Fiacskám - Mihalics újságkivágatai között kotorászott -, írjál valamit József Attiláról! József Attila... Képzeletében megjelent a szárszói állomás. Bóza bácsi, a bakter, amint ráteríti a holttestre Magyarország térképét, a falu bolondja a nyakában csörgő, száraz babszemekből szőtt lánccal, amint hírül viszi a szerencsétlenséget, aztán a szegényes múzeum, a „használati tárgyak”, néhány ócskaság és az írógép. Mihalics biggyesztett.- Nem szeretem a haláleseteket. Gábor sem szerette. Töprengve buszozott a Keleti pályaudvar felé. Mégis megírta a tanulmányt. Úgy érezte, nem a Virrasztóba való, találomra elküldte a pécsi folyóiratnak. A főszer147