Schütz Antal: Katholikus egyháztörténelem. Középfokú iskolák számára (Budapest, 1923)
Az Újkor
84 gáti kereszténység védőbástyájának tekintették : és Magyarország e világtörténeti hivatásának becsülettel meg is felelt. 3. A törökvész távoltartása, a műpártolás és a pápai állam helyreállítása a reneszánsz-pápákat jóformán egészen lefoglalta, úgy hogy egyházi reformok keresztülvitelére sem idejük, sem erejük nem maradt. Emellett csaknem valamennyien a reneszánsz-világnézet befolyása alatt állottak, és így életükkel nem voltak képesek helyreállítani az Egyház feje iránti tiszteletet, mely az avignoni korszakban és a szakadás idején a népekben megingott. Elnézők voltak környezetük laza élete iránt, sőt maguk adtak rossz példát; műpártoló törekvéseiket pedig gyakran elébe helyezték a vallási ügyeknek. Az Egyházra káros volt nepotizmusuk is, vagyis rokonaik túlzó pártolása. A legkirívóbb volt ez VI. Sándornál, aki nagyszerű politikai tehetség volt, de már bíboros korában világias életet élt és vesztegetés útján jutott a tiarához. Egyházkormányzata a hitigazságok szempontjából kifogástalan volt ugyan, s ő maga nagy buzgóságot fejtett ki az Egyház szabadságának védelmében és a keresztény fejedelmek kibékítésében ; a nemrég felfödözött Amerikába is hittérítőket küldött. Azonban incontinentiája, gyermekeinek vak pártolása és ezeknek (különösen Borgia Cézárnak) viselkedése sok megbotránkozásra adott okot a keresztény világban ; bár e pápa sem volt rosszabb, mint kora, és botrányhajhászó írók sok valótlanságot fognak rá. A reneszánsz-pápákban, különösen VI. Sándorban az Egyházat olyan megaláztatás érte, mint a IX. és X. században. Azt lehet már most kérdezni: Miért engedte meg ezt az Isten? Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek. Mindazáltal a kinyilatkoztatás és a történelem útmutatása nyomán azt találjuk, hogy ezeket a jelenségeket úgy kell megítélni, mint Szent Péter Krisztus-tagadását : Krisztus Urunk meg akarja mutatni, hogy az ő Egyházának ereje nem emberi kiválóságokból fakad, hanem isteni kegyelemből. Krisztus Urunk engedte, hogy Egyházát és annak sziklaalapját emberi gyarlóságok, megaláztatások, sőt bűnök érjék ; mert csakis így lehetett nyilvánvalóvá minden nép és minden kor számára, hogy a pokol kapui semmiféle formában nem vehetnek erőt rajta. A humanizmus és a reneszánsz az ő finomabb műveltségével, tudományosságával, tehetséges képviselőivel nem kisebb veszedelem volt az Egyházra nézve, mint a II. és III. században a gnózis. A népvándorlás ostromait kiállotta az Egyház, sőt a barbár törzseket meghódította, mert szellem-erkölcsi erő és kultúra tekintetében messze fölöttük állott. A XV. században azonban a humanizmus ragadta magához a magasabb kultúrát; és ha mégsem sikerült neki elpogányosítani az Egyházat, ez új bizonyítók arra, hogy legyőzhetetlen természetfölötti erő lakik benne.