Süle Ferenc: Az életerő forrásai a családban (Budapest, 2009)
I. Mitől áldás vagy teher a gyermek?
helyzetét, akkor bensőleg is azonosulunk vele. A gyermek átélésének ez a lelki-szellemi folyamata azt jelenti, hogy a születéstől — sőt már a születés előtti ábrándozásainktól, fantáziálásainktól kezdve — a növekedésnek megfelelően újraéljük az egész emberi fejlődéstörténet legmeghatározóbb időszakát. A gyermek létezésének áldás volta számunkra ezen keresztül realizálódik leginkább. Ennek hatása csodálatos lélektani lehetőségeket biztosít, melynek jelentősége általában ismeretlen és nincs eléggé tudatosodva bennünk. Hogy miben tudjuk megérteni, átérezni a gyermek helyzetét, problémáit — és ez alapján reálisan viszonyulni hozzá —, valamint kifejezni szeretetünket, — az a mi tudatosságunktól és képességeinktől függ. Ezeket a képességeinket leginkább saját életünk fejlődéstörténete határozza meg. Szülői magatartásunkban a legnagyobb gondot rendszerint az jelenti, hogy a saját fejlődéstörténetünknek csak egy kis része tudatos, a többi tudattalan. Ezek a tudattalan sajátosságaink erőteljesen hatnak és észrevétlenül vesznek részt kapcsolataink alakításában. A gyermekünkhöz való viszonyulás problémáinak egy jelentős része abból származik, hogy egyszerűen nem értjük meg mi zajlik a gyermekben; egy másik része pedig abból, hogy a saját fejlődéstörténetünkben kialakult viszonyulási minták alapján tévesen értékeljük a helyzetet, és így rosszul válaszolunk a gyerek megnyilvánulásaira. Ez viszont rontja a vele való kapcsolatunkat, és hátráltatja a gyermek fejlődését. Hogy ez a megromlott helyzet rossz, azt „ösztönösen is érezzük, és szerete-23