Szabó Marcell - Láncos Petra Lea - Gyeney Laura: Az Európai Unió fundamentumai (Budapest, 2016)
I. Az Európai Unió kialakulása, jogrendszere és intézményei
Az euróföderalizmus elméletének előzményei egészen Richard Coudenhove-Kalergi Páneurópa mozgalmához nyúlnak vissza. A föderalista típusú integráció keretében a szuverén államok szuverenitásuk — jobban mondva: a szuverenitásukból fakadó hatásköreik - egy részét egy nemzetek feletti központi kormányzatra ruházzák. Ilyen módon egy többszintű rendszer jön létre, melyben az állami szint mellett egy közös, központi szint is működik a közösen igazgatott területek irányítására. Az euróföderalizmus legjelesebb képviselője Christopher Brewin. Erősen normatív elmélete szerint az integráció célja az egyesült Európa létrehozása. A föderális Európa központi szintje mintegy tükörképévé válna az állami berendezkedésnek, azaz átvenné a nemzeti struktúrákat és hasonló intézményi és garanciális megoldásokat alkalmazna, mint az államok. A többszintű kormányzati rendszerben mind vertikálisan, mind pedig horizontálisan érvényesülne az egyensúly elve: horizontális értelemben a hatalmi ágak szétválasztása és egyensúlya, vertikális értelemben pedig az európai és a nemzeti szint közötti optimális hatáskörmegosztás kerül előtérbe. Utóbbit a szubszidiaritás elvének gyakorlatba ültetése garantálná: a nemzetek feletti szint kizárólag azokban a kérdésekben volna illetékes, melyek központi szintű megoldást tesznek szükségessé. Az integráció központi eszköze a jogegységesítés és a jogharmonizáció.38 Érdekes elem, hogy az euroföderalisták adókivetési joggal ruháznák fel a nemzetek feletti szintet, hiszen az egyfelől garantálná a központi szint pénzügyi (és ezáltal bizonyos mértékben politikai) függetlenségét a tagállami szinttől, másfelől közvetlen kapcsolatot hozna létre a központi szint és az adóalanyok, vagyis a részt vevő államok polgárai között. Elmondható, hogy a megvalósult integrációs intézmények valóban erősen hasonlítanak a tagállamok legfőbb jogalkotási, végrehajtási és igazságszolgáltatási intézményrendszeréhez. Az Unióban is elindult egyfajta „alkotmányosodás”, melynek során megvalósult az európai hatalmi ágak egyensúlya és kiépültek az uniós hatalom korlátái, az uniós polgárok jogainak garanciái. A Lisszaboni szerződés újabb lépést tett a föderalizáció irányába és mintegy kőbe véste az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztást, miközben a szubszidiaritás már több évtizede érvényesül a döntéshozatalban. Kritikaként fogalmazható meg az elmélettel szemben, hogy az Unió nemhogy adókivetési joggal nem rendelkezik, de valójában szinte semmilyen kapcsolatban nem áll az uniós polgárokkal. Uniós szinten hiába tettek erőfeszítéseket az európai identitás és az uniós polgárok európai ügyekben való aktivizálása érdekében (ld. uniós polgárok politikai jogai), uniós témákban alig sikerül aktivizálni a tömegeket. Jellemző példa erre, hogy az első, 1979-es közvetlen európai parlamenti választások óta folyamatosan csökken a szavazók részvételi aránya, sőt, az európai választásokkal kapcsolatos kampány a legtöbb tagállamban valamilyen nemzeti ügy, és nem európai ügyek körül forog. A választópolgárok gyakran egyfajta időközi választásnak tekintik az európai parlamenti választásokat és arra használják fel szavazatukat, hogy megbüntessék a hatalmon lévő kormányt. Az Unióval kapcsolatos politikai érdektelenségnek számos oka van: az Unióban létező nyelvi sokszínűség szinte lehetetlenné teszi a határon átnyúló politikai diskurzust, másfelől a nemzeti kormányzatok sem érdekeltek abban, hogy az európai poli1.17.2. Euróföderalizmus 38 A témában lásd: Bodnár László: Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a jogharmonizáció köréből; (kiadószerk. és előszó); Szeged, 1998. (A József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének kiadványai). 53