Szarka Géza: Hívom az élőket. Elbeszélések (Budapest, 1964)
Osztályfőnöki óra
A mai osztályfőnöki órán nem nézte meg a cédulákat, összekulcsolta a kezét az álla alatt, és vádoló szemmel vizslatta a népet. Néma csend. A gyerekek bűntudattal vagy suta, kamaszos hetykeséggel állták a fürkésző tekintetet. — Azt hiszem, — törte meg a csendet Margó, — most nem kell keresgélni témát. Ti gondoskodtatok róla . .. — A második bé katasztrófája a magyair órán, — sóhajtotta drámai hangon Zsóka, az egyetlen kontyos a harmadik pádból. — Waterloo az atomkorszak küszöbén. Kis kuncogás, — de a többség tömötten hallgatott. Az igazság az, hogy a mai magyar órán jól „lebőgött” az osztály. Irodalomtanárok brigádja látogatott, jól kizsigerelték a népet, de, sajnos, a legtöbb felelő csődöt mondott. Az egyik összezavarta az eszmei mondanivalót a pártossággal, a másik váratlanul dadogni kezdett, — Panni az él-szavaló, belesült „Rákóczi kesergőjé”-be, Manyi idegesen nevetett, és hetet-havat összehordott, még Zsóka, a sebészorvos kötélidegzetű lánya is, túl sokat meregiette a szemét, és máskor szabatos mondatai most valami fejvesztett kapkodássá zilálódtak ... — Édes feleim, hát mi volt veletek? — firtatta Margó, aki a magyart is tanította. — És egyáltalán mi van ezzel az osztállyal?! Persze, ölünk benneteket túlterheléssel, ugye?! Gyilkolunk benneteket mi, tanárok?! Csend. Aztán egy hang: — Hülyék voltunk, hülyék vagyunk, hülyék maradunk! Ezt Verka mondta, az önkínzó kosaras. Csontnélküli kosarakat tud dobni, de a szellemi porondon bizony gyakran — mellé dob. — Tanulunk, mint az állatok, aztán csak makogunk, mikor számon kérik, — dörmögte valaki a hátsó pádból. Margó gondolkodva, szinte bánatosan nézett maga elé. — De miért csak ti?! — gondolkodott hangosan. — A IV/a. ragyogóan szerepelt ugyanazok előtt a látogatók előtt. Ott is én tanítok. Még a süketnémák is megszólaltak. Koncz Sári úgy felelt Aranyból, Vörösmartyból és József Attilából, hogy magnóra kellett volna felvenni. És a többiek is brillíroztak. . . 242