Szentmihályi Szabó Péter: A gyöngék ereje. Jegyzetlapok (Budapest, 1997)
A gyöngék ereje. Jegyzetlapok
A MŰVÉSZET MINT IMA Mostanában az első név szerint ismert óangol költő, Caedmon történetével foglalkoztam egyetemi előadásaim során. A történetet Beda Venerabilis 731-ben befejezett latin nyelvű munkájából ismerjük. Eszerint Caedmon, az egyszerű pásztor isteni sugallatra kezdett verseket szerezni, és a Szentírás különböző passzusait énekelte meg mindenki csodálatára, mígnem szerzetessé fogadták, s azontúl a Biblia tanításai óangol nyelven szólaltak meg. Akkoriban vers és ének egyet jelentett: nálunk még Balassi Bálint is feljegyezte, milyen „nótára" szerezte versét. Az énekelt vers a közösségben hangzott el, s a bárdok, trubadúrok, vándordiákok közös tulajdona volt, melyen szabadon változtattak. A művészet akkor egyértelműen Istent és Isten tanítását szolgálta, még a köznép egyszerűbb szórakozásait is az egyházi ünnepkör ciklusa szabályozta. A művészet imádság volt a tökéletes Alkotóhoz, a legsutább vers is Istent dicsérte a „sötét" középkorban, melyet a reneszánsz humanizmus kezdett sötétnek látni, önmagát az antik Róma pogány civilizációjával azonosítva. A huszadik század pragmatizmusa szívesen tekintette magát a reneszánsz és a felvilágosodás utódjának. A végsőket nyögő, szerencsétlen századunk valójában a sötétség százada volt; az emberirtások bélyegét nem távolíthatja el magától. Az elektronikus őrület évszázada volt. De nemcsak a sötétség százada volt ez, hanem a gyönyörű, szárnyaló szellemeké is, akik a művészet tökéletességében Istent keresték, s a mélységből felkiáltottak megkínzottan - mindanynyiunk nevében. Elég néhány ragyogó nevet idézni, s csak a magyar költészetből. Nemcsak Babits, Mécs László, Sík Sándor, Pilinszky fohászkodott az Úrhoz, de Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila is, és még megszámlálhatatlanul sokan. Csupán kicsiny nemzetünkből az irodalom, zene és képzőművészet hány óriása imádkozott értünk művekkel és műveiben! A tömegkultú125