Szertartástan. Az általános iskolák V. osztályának római katolikus tanulói számára (Budapest, 1962)

Bevezető rész

BEVEZETŐ RÉSZ V 1. §. A SZERTARTÁSOKRÓL ÁLTALÁBAN 1. Hogyan keletkeztek a szertartások? i Isten a Sinai hegyen megparancsolta: „Én vagyok a te urad, Istened! Uradat, Istenedet imádjad!” Ez a parancs nemcsak az egyeseknek, hanem a közösségeknek, tehát a családoknak, né­peknek és államoknak is szól. Isten ugyanis nemcsak az egye­seknek, hanem a közösségeknek is ura. Innen van az, hogy az emberek minden időben közös istentiszteletet is tartottak. Ilyen­kor a közös istentisztelet rendjét már előre megszabták, né­­hogy az összevissza menjen, hanem méltóságteljesen, egyönte­tűen történjék és áhítatot gerjesszen. Az ószövetségben Isten Mózes által maga szabta meg a közös istentisztelet rendjét. Az újszövetségben Jézus Krisztus az istentisztelet rendjének meg­állapítását az anyaszentegyházra bízta. Az előre megállapított istentiszteleti rendet rítusnak (sza­bálynak nevezzük; magukat az istentiszteleti szent cselekmé­nyeket pedig szertartásnak (ceremóniának) hívjuk. A szertartá­sosan végzett közös istentisztelet neve liturgia. A közös istentisztelet végzését Isten kiválasztott férfiakra, papokra bízta. Az ószövetségben Lévi törzséből választotta Isten a papokat, az újszövetségben Jézus Krisztus az apostoloknak és utódaiknak adta át a papi tisztséget. 2. A szertartások nyelve Régen a szertartásokat a nép nyelvén tartották. A legelter­jedtebb népi nyelvek az apóstolok korában a latin és görög nyelv voltak, azért ma is ez a két nyelv érvényesül a szertartá­sokban: a latin a nyugati keresztényeknél (a római katolikusok­nál), a görög a keletieknél (görög katolikusoknál). Az anyaszent­­egyház ugyani; tiszteletből és kegyeletből ragaszkodik a szer­tartások ősi ny elvéhez. Teszi ezt azért is, nehogy a nyelv meg­változtatásával maga az ősi apostoli hit is megváltozzék. Az is 3

Next