Tarbay Ede: Gyermekirodalomra vezérlő kalauz (Budapest, 1998)
Művek és alkotók
zetet teremt, mely azóta is vissza-visszatérő indítása, olykor kerete a meseregényeknek. Ebben „Három kőszívű kislány... nem átall kérni egy mesét...” A versbéli mese az általánosság szintjén marad, míg a mesélő el nem fárad: „»Majd folytatom...« / »Most van a majd!«” Hányszor hangzott el egyetlen szülő életében is a „majd”-ra ez a „most van a majd”. De először írták le! A mesélő ezután engedelmesen mondja a magáét: „így nőtt, szövődött a mese, / amíg a perc haladt. / Most vége. Összefűztem a / furaszín szálakat...” S végül Alicenak ajánlja a mesét. Azt, ami így kezdődik: Alice nénje mellett heverészik az árokparton, és unatkozik, ugyanis nénje olyan könyvet olvas, amelyben „se képek, se versek”. „Mit ér egy könyv - gondolja Alice - képek meg versek nélkül?” Tökéletes lelki pillanatkép egy három év körüli gyerekről. Nem csoda, ha elálmosodik és „megbutul” ebben az unalomban. Aztán történik valami. Megjelenik egy nyúl. Ebben még mindig nincs semmi érdekes, de abban már igen, hogy ez a Nyuszi zsebórát húz elő a mellényzsebéből. Ez már valami! Hát még az, ha utána lehet ugrani a jókora lyukba! És Alice utánaugrik. Eszébe se jut az, hogy milyen következményei lehetnek. Mert is jutna? Öt-hat év körül van. Tovább szalad a lyukban, majd zuhanni kezd egy roppant mély kútba. Ahogy zuhan-zuhan, ismerős-ismeretlen üregeket lát, polcot, narancsdzsemes köcsöggel, közben töpreng: hová fog kilyukadni a Föld túlsó felén - hányszor tűnődtünk így gyerekkorunkban, csak többnyire elfelejtettük-, pukedlizik, magában beszél, halandzsázik, majd végre lehuppan egy halom rőzsére. Folyosó, terem. Egérlyuknyi ajtónyílás - ő ehhez képest óriás -, üveges ajtó. Az ajtón túl szép kert. Itt asztal, rajta üveg: „Igyál meg!” felirattal. Tépelődés. Igya? Ne igya? Hátha méreg? Aztán megissza. Ettől kicsi lesz. Most és így át tudna menni a kertbe, ahová eddig nem, de az ajtó kulcsa az asztalon maradt, s ehhez már nem ér fel. Ekkor süteményt talál, „Egyél meg!” mazsola-felirattal. Bekebelezi az egészet abban a reményben: hátha történik valami. És történik! Iszonyúan megnő. Alig látja a lábfejét. Mit tehet ilyenkor egy gyerek? Tehetetlenségében sírni kezd. Könnyeiből hatalmas tó keletkezik. „Most az lesz a büntetésem, hogy belefulladok a saját könnyeimbe” - gondolja. És folytatódnak az ehhez hasonló kalandok. Ok és okozat mindig összefügg, de váratlan, groteszk, végletes módon. Egér kerül a könny-tóba, Alice a macskájáról és a kutyájáról mesél neki. Ettől érthetően megsértődik a sajtrágó. Végül együtt úsznak a partra egy sereg madárral. Azok mind a tóba potyogtak. A parton az egér el 228