Tarbay Ede (szerk.): Michelangelo Buonarroti versei (Budapest, 2005)

A késői reneszánsz nagy láng­elméje, Michelangelo, kortár­sai szerint különc, magányos, barátságtalan ember volt. Ám ebben a teremtő magányban, melyet a tapintatlan világ oly kevéssé tartott tiszteletben, a múzsák közül négyen is tár­sául szegődtek: a szobrászaté, a festészeté, az építészeté és a költészeté. Ezzel az utóbbi­val folytatta legbizalmasabb beszélgetéseit. Lírájának sajá­tos értéke, hogy amíg szob­raiban és festményeiben jó­részt kora kultúrájának em­bere, verseiben elsősorban önmaga. Bár saját költészetét nem sokra becsüli, versein keresz­tül egész életén át elkísérhet­jük őt: az iljúság üde, hamva­sán friss darabjaitól a komor öregkor zord elmélkedéseiig. Sajnos, a fiatalabb évek ter­méséből alig maradt meg va­lami; 1518-ban hirtelen in­dulatában egy halom rajzzal együtt addig írt költeményeit is megsemmisíti. A tény már-

Next