Tarbay Ede (szerk.): Michelangelo Buonarroti versei (Budapest, 2005)
A késői reneszánsz nagy lángelméje, Michelangelo, kortársai szerint különc, magányos, barátságtalan ember volt. Ám ebben a teremtő magányban, melyet a tapintatlan világ oly kevéssé tartott tiszteletben, a múzsák közül négyen is társául szegődtek: a szobrászaté, a festészeté, az építészeté és a költészeté. Ezzel az utóbbival folytatta legbizalmasabb beszélgetéseit. Lírájának sajátos értéke, hogy amíg szobraiban és festményeiben jórészt kora kultúrájának embere, verseiben elsősorban önmaga. Bár saját költészetét nem sokra becsüli, versein keresztül egész életén át elkísérhetjük őt: az iljúság üde, hamvasán friss darabjaitól a komor öregkor zord elmélkedéseiig. Sajnos, a fiatalabb évek terméséből alig maradt meg valami; 1518-ban hirtelen indulatában egy halom rajzzal együtt addig írt költeményeit is megsemmisíti. A tény már-