Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk. Egyházüldözés és az ügynök-kérdés 1945-1990-ig (Budapest, 2016)
I. könyv: Egyházüldözés 1945-1990
„A vallás a párt és tagjai számára nem lehet magány ügy..." Az olyan pártfunkcionáriust, „aki gyermekét megkeresztelteti, hittanra járatja, egyházi esküvőt rendez, templomba jár, pártfegyelmi úton felelősségre kell vonni.” (4/b) „A pártszervezetek és társadalmi propagandaszervek rendszeresen ismertessék a klerikális reakciónak haladásellenes, hazaáruló szerepét.” (6) E dokumentumot hivatalosan magyarázva Aczél György, a párt fő ideológusa hangsúlyozza: „az új tanító- és tanárképzőkbe vallásos szülők gyermeke ne kerüljön be, mert az alapkérdés a pedagógusokon dől el”.6 Ez a dokumentum, ezek az elvek lényegileg 1989-ig meghatározták a vallás- és egyházellenes küzdelem irányelveit. Az oktatás diktatórikus alapelve Az idézett dokumentum alapján tervezték meg az ateista nevelést óvodás kortól az egyetemig. Az 1961. évi 3. törvény, a magyar oktatási rendszerről, a fenti elveket követi. Azoknak megfelelően fogalmazzák meg az általános- és középiskolai tanterveket. A gimnáziumi tantervben, pl. ez a nevelési cél olvasható: „Alakítsa a kommunista ember személyiségét, tudatosítsa a tanulók szocialista világnézetét.” A kommunista diktatúra természetesnek veszi, hogy a felsőoktatási intézményekben a marxizmus-leninizmus tanszékei működnek, amelyeken az ateista világnézet tanulása, a vallási elvek „cáfolása” minden diák számára kötelező. - „Természetes” volt az is, hogy a nevelési intézmények igazgatóinak meggyőződéses kommunistáknak- ateistáknak kellett lenniük, és a cél az volt, hogy minden tanár az legyen.7 Míg az 1950-es években a rendszer egyszerűen meg akarta semmisíteni a vallást, az 1960-as évektől egyre nyomatékosabban a vallás elleni „tudományos” harcot tűzte célul. Sorra jelentek meg a vallást „tudományosan” cáfoló kiadványok különböző korosztályok, rétegek számára. E könyvek sokszor a legprimitívebb érveket, tárgyi hamisításokat tartalmazták, és az egyházak nem kaptak lehetőséget arra, hogy válaszoljanak. 1961-ben jelent meg Baranyai Árpád könyve A hitetlenség apológiája címmel. Ez a dolgozó korosztálynak íródott, és könnyedséggel (és meglepő felületességgel) cáfolja meg az összes vallási elképzelést és dogmát. - Hasonló egy többször kiadott, oroszból fordított kötet: Kézikönyv a vallásról, amely a Kossuth Kiadónál jelent meg, 1961 -ben. - E sorba tartoznak I. A. Kriveljov ugyancsak oroszból fordított írása: Könyv a Bibliáról és az Evangéliumi Legendákról (1960). Népszerűsítő „szellemességgel” mutatják be a Biblia és az evangéliumok „ellenmondásait”. A témában járatlan egyszerű ember számára meggyőzően; bár ellenvetéseikre ma a VII-VIII. osztályosok hittankönyvei is válaszolnak. Kanizsai-Nagy Antal és Lengyel Dénes „ateista és antiklerikális szöveggyűjteményében”, amely 1966-ban, Emberek és Istenek címmel jelent meg, a szerzők Vörösmarty Mihály, Ady Endre, József Attila, Kós Károly, William Shakespeare, Henri Sienkiewicz műveiből válogatnak (szövegösszefüggésükből kiragadott) részeket, s ezekkel igazolják az ateizmust és a marxizmust. (Az olvasónak talán nem kell mondani, hogy ezek az írók vagy az istenhívők, vagy legalább a mélyen istenkeresők cso6 Vö. Mészáros II. 72. 7 Nagy számban jelennek meg a törvény megjelenése után útmutatások a világnézeti nevelésről. Pl. Szarka József (az Országos Pedagógiai Intézet igazgatója) Társadalmi Szemle, 1961; Horváth L.: A világnézeti nevelés időszerű kérdései, Budapest, 1961. Ismételtek ilyen kijelentések: „A vallásos nézeteknek nem lehet helyük az iskolában, a tanulók tudatában.” 180